Asgardban nincs karácsony

• fandomok: Percy Jackson, Marvel, Sherlock, Gravity Falls, Rick and Morty
• terjedelem: 2776 szó
• Még Kirának készült bloggerkarácsonyra, csak nem tudtam magam rávenni, hogy bemásoljam és kirakjam ide :'D De nézzetek be hozzá, she's a fuckin queen!!!
• igaázból ha elfogadod, hogy itt semminek nincs értelme, talán még élvezni is fogod ?? 

• Percy Jackson és Nico di Angelo véletlenül elhagytak egy asgardi istent.

– Nem segítesz, di Angelo! – toporzékolt Percy.

– Nem én vesztettem el egy kicseszett istent! – Nico megfogta az első tárgyat, ami a keze ügyébe került, és hozzávágta a barátjához.

– Hé, papíron már nem volt isten, amikor elszökött! Odin is megmondta! AÚ! – A zöld szemű fiú keservesen nyögött fel, ahogyan a Harry Potter és a Főnix Rendje keménykötéses kiadása az oldalába vágódott.

Sally és Paul elvitték Estelle-t bábszínházba, így egyedül voltak a lakásban. Odakint a magas irodaházak fényei eléggé bevilágították a nappalit ahhoz, hogy nem kellett felkapcsolniuk a villanyt.

– Csak az időnket vesztegetjük ezzel – sóhajtott Nico, és visszarakta a helyére a könyvet. – Egyébként meg mi a halálnak van meg neked kétszer a Főnix Rendje? Az ágyad mellett is volt egy.

– Most ne ez érdekeljen. Szólhatnánk a Hotel Valhallának…

– Nem szólhatunk nekik, Percy, nem emlékszel, mit mondott Odin? Miután véglegesen száműzték Lokit Midgardra, nem az ő felelősségük. Elvileg a Valkűröknek még meg is tiltották, hogy felkeressék, vagy kapcsolatba lépjenek vele.

A probléma ott kezdődött, hogy Percy egész nyáron nem csinált semmit, így Kheirón és Mr. D mosolyogva osztották ki neki a feladatot, hogy Lokit vigyék vissza egy méltóbb helyre. Aztán meglehet, hogy az a bizonyos méltóbb hely egy másik univerzum volt, de odáig még nem jutottak el.

– Oké, oké – Percy leült a kanapéra, kezében a kis, arany gyűrűt szorítva –, asgardi isten vagyok, két idióta tinédzser…

– Egy idióta tinédzser, és az egyetlen normális felnőtt a környéken egy tizenöt éves fiú testébe zárva – szakította félbe Nico.

Percy egy pillanatig állta barátja tekintetét, mielőtt csak ignorálta a fiút és folytatta.

– … két idióta felel értem, de egy pillanatig nem figyeltek, és elszökhettem…

– Csak az egyik nem figyelt – szúrta közbe csípősen megint Nico.

– … és valószínűleg már keresnek is, úgyhogy biztos helyre kell mennem. Mi az a biztos hely?

Nico elterült a kanapén, az étkezőasztal felett lévő poszterekre szegezte üres tekintetét.

– Sherlock.

– Nico, majd valamikor újra nézzük, de most tényleg…

– Nem, nem! Loki tud univerzumokon át utazni, nem?

– Ja, de elvették a képességét – vonta meg a vállát. – Mivan? Ne nézz így rám!

– Ugyan kérlek, Lokiról beszélünk. Szerinted csak úgy el lehet venni az összes képeségét annak a szarházinak?

– Hé, vigyázz a szádra! – jött ki Percyből automatikusan. Nico tekintete azonnal belé fojtotta a szót.

– Gondolj bele – gesztikulált Nico –, Lokival fél órát töltöttünk el, és be sem állt a szája Sherlockról.

– Ennek nincs értelme.

– Ismétlem, Lokiról beszélünk, miért lenne bármi értelme is?

Percy hallgatott, majd keservesen felsóhajtva odalépett barátjához.

– Akkor menjünk utána. Remélhetőleg elkapjuk, mielőtt még az a kettő találkozhat, mert onnantól kezdve szerintem oda is állhatunk Odin és Zeusz elé, hogy fejezzenek le minket.

A távolból mennydörgés hallatszódott, Nico és Percy rá se hederítettek. A sötét szemű fiú megragadta a kardját, amit a kanapénak támaszkodott, és olyan ábrázattal nézett körbe az apró nappaliban, mint akivel citromot etetnek.

– Hogyan fogunk Loki nélkül átjutni egy másik univerzumba? – tette fel a kérdést a tengeristen fia. A válasz sajnos már régóta ott motoszkált a másik félvér fejében.

– Mindened megvan? – kérdezte Nico.

– Ja, asszem. Mi az? Tudsz valakit, aki segíthet? Hova megyünk?

– Oregonba. Fogd meg a karom.

Percynek nem volt sok választása, megragadta a srác vékony alkarját, és beleolvadtak a sötétségbe.

Mire észbe kapott, tömény fenyőillat és hideg fuvallat csapta meg őt a sűrű erdőben. Amerre csak ellátott, vékony törzsű, égig érő fenyők magasodtak minden irányban, az indokolatlan helyen lévő sziklák némelyikén pedig véséseket látott.

– Tudod, ha nem ismernélek, biztos lennék benne, hogy most fogsz megölni – jelentette ki a zöldszemű.

– De ismersz, így tudod, hogy akkor foglak megölni, ha tovább folytatod az értelmetlen dumálást.

Nico egy pillanatig tűnt csak elveszettnek – ide-oda fordult, mire megállapodott a tekintete egy távoli ponton, és alacsony termetéhez képest természetellenesen gyorsan megindult előre.

– Sokat jártam Oregonban egyedül, főleg a manhattani csata után – kezdte a fiú a tőle egyáltalán nem megszokott, csevegő hangon.

Percy alig bírt vele lépést tartani, és egyszerre próbált az orra elé nézni, és figyelmesen hallgatni a mondandóját.

– Találkoztam egy sráccal, aki teljesen átlátott a Ködön. Nem félvér, szerintem csak sima halandó, nincsenek képességei, mégis elég sok mindent tudott a különböző szörnyekről. Volt egy könyve, amiben nagyon sok dolgot lejegyzett. Meglepődtem, de még volt is értelme azoknak, amit írt. Segítettem neki pár dologban, cserébe pedig megegyeztünk, hogy vész esetén fordulhatok hozzá és a testvéréhez. Remélem itt lesznek…

Percynek furcsa volt elképzelnie, hogy Nico ennyire kijött egy idegennel, de nem mondott semmit, egészen addig, amikor ugyanis meglátta a lombok között pislákoló sárgás fényt.

– Egy lepukkant kalyiba az erdő közepén – bólogatott Percy. – Mert abszolút nincs az ilyesmivel semmi rossz tapasztalatunk!

– Percy Jackson, ha folytatod, a büdös életbe nem fogjuk Lokit a Marvel Filmes Univerzumba visszajuttatni karácsonyig! – dobbantott egyet Nico, amibe a föld alattuk sokkal jobban beleremegett, mint kellett volna.

Percynek a „Rejtély Kalyiba” feliratú tákolmányról első ránézésre az Odú jutott eszébe, melyben a Weasley család élt. (Talán nem kellett volna a héten Harry Pottert fordítani ógörögre?)

Széles, kitaposott út vezetett a bejárati ajtóhoz. A földszinten is égett a villany, de semmilyen zaj nem szűrődött ki odabentről. Percy kíváncsian kukucskált befelé, de az ablak olyan koszos volt, hogy szinte semmit nem tudott kivenni.

Nico kopogott, először, másodszor, harmadszor.

– Szerintem nincsenek itthon – vonta meg a vállát Percy. – Nico? Fáradtnak tűnsz, nem kéne…

Nico holtsápadtan meredt maga elé. Orrából hajszálvékony vérfolyam indult meg, de a fioú mit sem törődött vele.

– Tudod, hogy érzem, amikor valaki vagy valami meghal – kezdte rekedtes hangon. Percy tekintete egy pillanat alatt elkomorodott, közelebb lépett barátjához. – És ez most nagyon hülyén fog hangzani, de az előbb éreztem két valakit az erdő szélén. Folyamatosan meghaltak, minden pillanatban, majd visszajöttek, és megint… Ennek nincs semmi értelme.

Percy óvatosan a fiú vállára helyezte a kezét.

– Szerintem tűnjünk el innen.

– Ne olyan gyorsan – szólt a hátuk mögül egy öblös férfihang.

A két félvér megfordult, a kitaposott, kacskaringós úton két magas alak sietett feléjük.

Percy azonnal Nicóra sandított – nem egészen nézett ki úgy, mint aki menten le tudna bonyolítani egy árnyék-utazást.

A két alak meg mégis mi a fene volt? Ha hagyományos görög szörnyek lettek volna…

Ahogyan a lombokon át-át világított a holdfény, pár pillanat erejéig megpillanthatták a magasabb, hosszabb hajú idegen arcát.

– Édesfaszom ez Sam és Dean! – nyöszörgött Percy.

– Mi? – fordult el Nico. – A Supernaturalból? Mégis… az istenekre, tényleg!

A színészek elvégre biztos nem lehettek azok, az túl egyszerű és szimpla megoldás lett volna egy félistennek, nem? Sokkal ésszerűbb magyarázat volt az, hogy karácsony előtt két nappal az univerzum – mindegyik – jól berúgott.

– Nem csináltuk semmit – hadarta el a két Winchesternek Percy az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Mabel és Dipper Pines-hoz jöttünk – vette át a szót Nico. – Esetleg ismerik őket?

Dean és Sam már alig egy karnyújtásnyira álltak tőlük, viharvert, sötét kabátjaikban és kockás ingükben

– Egész véletlenül igen – mondta Dean. Szemei alatt mély karikák húzódtak, és arckifejezéséből az életkedv leghalványabb jelét sem lehetett kivenni. – És egész véletlenül fél órája küldtek nekünk vészjelzést.

Pár pillanatig csak feszülten nézett vissza a két duó a másikra. Sam végigmérte a két félistent, és bátyjához fordult.

– Csak átlagos kölykök, gondolom a barátaik – motyogta.

A két férfi hamarosan szó nélkül kikerülte őket, és betörték a Rejtély Kalyiba ajtaját.

Percy és Nico egymásra néztek, majd a földszinti helyiségbe, amelyet a testvérpár már elkezdett átkutatni. A két fiú óvatosan átlépte a küszöböt, és mivel úgy tűnt, a Winchesterek rájuk sem szándékoztak hederíteni, ők is körül néztek.

Az ablakpárkányon, valamint a küszöbön, és végig az egész szoba körül sócsík fehérlett.

– Ez biztos Loki műve – morogta az orra alatt Hádész fia.

– Remélem jól szórakozik a Baker Streeten – mondta Percy, ahogyan átlépett egy üres üdítősdobozt. – Egyébként az új évadban nem is néznek ki így. Samnek rövidebb a haja.

– Mi? – kérdezte az említett a lépcső tetejéről.

– Semmi! – kántálta Nico és Percy.

– Ha Dean és Sam csak úgy felbukkantak, nem lehet, hogy Sherlock is ebben a világban van? – kérdezte Percy.

– Lehet, de akkor sem tudok árnyék-utazni Londonba. Ha meg tudnék, akkor is előbb falna fel minket valamelyik szörny, mint hogy elérjük a lakását.

A lépcső fülsüketítő nyikorgásba kezdett minden mozdulatuknál, ahogyan caflattak felfele a második emeletre. A tetején egy hálószobában találták magukat, valószínűleg a Pines testvérekéében.

Percynek még tetszett is volna a dekoráció, ha a faborítású falak nem lettek volna lehányva lila, türkizkék és sárga fluoreszkáló folyadékkal, aminek ráadásul romlott spagetti szaga volt.

Az ablak úgy ahogy volt, hiányzott, és jó néhány lyuk éktelenkedett a tetőn.

– Mi a fene…? – Dean körbe-körbe járkált a szobában, több nyom után kutatva.

Nico megszemléltek közelebbről az egyik ágyat, melyen kósza könyvkupacok és jegyzetek sokasága hevert. A fiú figyelmét azonban egy fekete borítású kötetre hullott, világoskék hajszál keltette fel.

– Ez… világoskék – állapította meg Percy.

– Gratulálok, Percy, színvak még nem vagy!

– Tudod, kinek van még világoskék haja? – vonta fel a szemöldökét.

– Ki ne mondd. Nem. Lehet, hogy Mabel csak befestette a haját… Nem az, amire gondolsz!

– Ésszerű lenne…

– Akkor sem, nincs már idegrendszerem hozzá.

– Rosszabb dolgok is lehetnének, mint Rick és Morty.

– Ó, tényleg? Mondj párat – kérte Nico.

– Nos, uhm… Loki ránk küldhette volna Voldemortot is.

– Voldemort legalább nem tudja kedve szerint hajlítani a valóságot, meg univerzumokon keresztül utazni.

– Egyszer olvastam egy olyan fanficet… - elmélkedett a zöldszemű.

– Oké, kölykök, ha lennétek olyan szívesek… – fordult feléjük Dean.

Percy, ha épp nem lett volna egy asgardi isten, akit keresnie kellett, halálra fangörcsölte volna magát a Winchester testvéreken – de Loki megtalálása sajnos előnyt kellett, hogy élvezzen. Csak komolyan feléjük fordult.

Mielőtt Dean megkérhette volna őket, hogy távozzanak, a távolból barátságtalan zúgás ütötte meg a fülüket. A magas fenyők mögül színes, vakító fény gyulladt, mely a kellemetlen hang közeledtével egyre erősebb lett.

Ekkor több dolog is történt: Dean és Sam, hezitálás és egyeztetés nélkül pár lépéssel átszelte a köztük és a félvérek közti távolságot, és testükkel védték a két fiút a szanaszét repülő szilánkoktól és faldaraboktól, miután a jármű elegánsan berobbant a szoba oldalába.

Percy először a fagyos szelet érezte meg, ami csak úgy süvített, lévén, négy falból kettő és fél hiányzott.

A hosszúkás űrhajó épphogy megsimította az épületet, arról lepattanva az azelőtti gyepen landolt. Azonnal felismerték – tényleg benne volt szeretett rajzfilmsorozatukban.

Dean és Sam elengedték a fiúkat, miután elmúlt a veszély, és lusta mozdulatokkal kezdték el leporolni magukat, és a kabátjukból kiálló ismeretlen eredetű darabkákat már inkább nem is próbálták eltávolítani.

Percy mondott volna valamit, de Sam megelőzte:

– Kicsi vagy, ne káromkodj még.

A fiú lesietett a lépcsőn, magában pedig megfogadta, hogy karácsonyra mégsem veszi meg magának a Supernaturalos tolltartót.

Az űrhajó körül sűrű füst csapódott fel, még alakokat sem lehetett látni mögötte. A Rejtély Kalyiba verandája enyhén szólva lángokban állt, amit Percy egy fél mozdulattal eloltott a közeli pocsolya segítségével.

– Morty! – krákogta egy öregember. – Francba, elhagytuk Morty-t?

– Itt vagyok – nyöszörgött egy fiú.

Ahogyan a füst kezdett szertefoszlani, négy alak jelent meg.

Egy magas, idős tudós, mocskos laboratóriumi köpenyben, égnek álló, kék hajjal, mellette pedig egy barna hajú, sárga pólós fiú nézett riadtan körbe.

– Kösz a fuvart, Rick! – érkezett a harmadik, csilingelős hang.

Mabel Pines hosszú haja csak úgy lobogott, ahogyan tulajdonosa futva megkerülte a tönkrement járművet. Színes, irgalmatlan ronda karácsonyi pulcsija fölé csillámos kabátot húzott, amit feltehetőleg azért nem húzott be, mert akkor nem látszódott volna a mintás harisnyája és szoknyája sem.

– Itt maradtok a karácsonyi ebédre, nem? – kérdezte egy negyedik fiú.

Dipper alakja is lassan láthatóvá vált, göndör haját baseball sapka alá rejtette (mínusz öt fokban, haver? – kérdezte magában Percy)

– Stannek biztos van vodkája – vonta meg a vállát  az idős tudós, és mit sem törődve az emberekkel, akik őt nézték, kinyújtózott, és megindult a Kalyiba konyhájába.

Pár pillanat néma csönd után Dipper szólalt meg.

– Nico! Mit keresel itt? Ő Percy?

Percy kérdő pillantást vetett a fiúkra.

– Sokat mesélt rólad – magyarázott Dipper.

Nico arca a pillanat töredékrésze alatt váltott át rákvörösbe.

– A segítségetekre lenne szükségünk – mondta végül a vékony fiú. – Akadt egy kisebb vészhelyzet…

– Gyertek be, van nálunk mézeskalács, meg kakaó – ragadta meg a két félvér kezét Mabel bármiféle. – Ha már Deanet és Samet áthívtuk, ti is maradhattok!

– Nincs időnk… bármit is csinálni – motyogta zavartan Nico. Nem is akart már belegondolni, mitől ragad Mabel keze.

– Ismeritek Samet és Deant… mármint, a valóságban? – kérdezte Percy. – Basszus, ők egy sorozat szereplői!

– Ez bonyolult – legyintett Dipper. – Rick és Morty folyton különböző univerzumokat járnak, és nekünk is megvannak a módszereink. Egy-két éve már minden évben összeülünk karácsony tájékán, hogy megbeszéljük, mennyire elegünk van mindenből, bekajálunk, és mindenki megy dolgára.

– És ez jó, mert…?

– Nem tudom, Dean és Sam nagyon jó arc, Morty is, Ricket pedig nem tudjuk lerázni.

Percy csak bólogatott, és elengedte az ügyet.

Tetszett neki, hogy mennyire nem zavart senkit a Rejtély Kalyiba állapota – a falból random hiányzó részek, az égésnyomok, vagy pár halott űrlény a sarokba söpörve valószínűleg mind hétköznapinak számítottak.

– Szóval, mit tehetünk értetek? – kérdezte Dipper, ahogyan a dohányzóasztalra lerakta a hatalmas tálat, tele mézeskaláccsal.

Percy és Nico a nap összes fáradalmával a tekintetükben egymásra néztek.

– Elhagytunk egy Asgardi istent, akit a mi univerzumunkból kellett volna átvinnünk a Marvel Filmes Univerzumba – foglalta össze Nico. – És van egy sejtésünk, merre lehet.

– Loki? – kérdezte Mabel. – Ja, útközben láttuk egy hangszerboltban.

– Mabel, az szerintem csak simán Tom Hiddleston volt – szólt közbe félénken Morty, aki eddig a kanapé szélén iszogatta a forró csokiját.

A lány legyintett, és megint hatalmasat harapott a háromszög alakú mézeskalácsba.

– Szóval igen, Lokit hagytuk el – mondta Percy. – Ő az univerzumok közti utazás mestere, szóval az első hely, ahol keresnénk, az Sherlock Holmes lakása lenne.

Mabel és Dipper komótosan rágcsálták a süteményeket, majd végül miután Rick lehúzta a vodkásüveget, a két félisten felé fordult.

– Kidobhatlak titeket arra, útba esik!

– Szükségünk lenne egy második fuvarra is, ha nem gond. Hacsak a Sherlock és a Marvel nincsen egy univerzumban…

– Na, az pont nincs. – Rick előhúzott egy fegyvert a laborköpenye alól. – Mi van, még befejezitek ezt, vagy a Loki Hiddleston után akartok eredni?

Nico és Percy feltápászkodtak a kanapéról, Dean eközben pedig elcsente a Rick mellé tett borosüveget.

Rick a kétes eredetű fegyverével portált nyitott – elegánsan a nappali közepén – , mely vattacukorillatot árasztott magából, és az úti cél helyett csak egy lilás-zöldes fényförgeteget mutatott.

– VÁRJATOK! – kiáltotta Mabel. – Vigyetek Lokinak mézeskalácsot! Kívánjatok neki boldog karácsonyt!

– Nem hiszem, hogy Loki… – kezdte Percy, de elhallgatott, amikor Mabel a kezébe nyomta a terebélyes dobozt, tele díszes süteményfigurákkal.

Ismét a portálra néztek, ami még mindig ott állt tárva-nyitva, lassacskán kiszívva a friss levegőt a szobából.

– Ez nem tűnik túl biztonságosnak – jegyezte meg Nico.

– Ti vagyok a nem biztonságosak! – legyintett Rick, majd egy hirtelen mozdulattal megfogta a két félvér kabátját, és áthajította őket a portálon.

Ha Percy azt hitte, nincsen rossz dolog a Tartaroszba való zuhanásnál, bizony most nagyot tévedt.

Az út alig tartott két másodpercig, mégis lecserélte volna egy csatára Voldemorttal vagy egy versenyre Villám McQueennel. (Villám McQueen tényleg ijesztő.) (De tényleg.)

A parketta, amin arccal lefele landolt, porosabb volt, mint a középiskolai tankönyvei. A helyiségben félhomály uralkodott, abban sem volt biztos, egyáltalán volt-e odabent valaki.

Ekkor hallotta meg a hegedűszót.

Sebes, éles dallam zengte be a nappalit, majd miután elcsitult, rögtön felszólalt egy másik, érezhetően különböző hangszerről.

Percy lassacskán feltápászkodott, Ricket már nem is látta sehol. Megragadta Nico kezét, aki elpirulva, de felsegítette.

Sherlock és Loki a kandalló előtt álltak, kezükben egy-egy hegedűvel. Nem zavartatták magukat, a leszámolás a két „zenész” között gördülékenyen folytatódott.

– Jól van Loki, vége van a dalnak – mondta unottan Rick.

Az isten felsóhajtott, színpadias mozdulattal letette Watson fotelére a hegedűt. Kecses kezeivel suhintott egyet a feje fölött. Rövid haja és pisze orra rögtön megváltozott – immáron hosszú, fekete tincsek lógtak a vállára, vonásai kifinomodtak, felvette a Marveles alakját.

– Ennél unalmasabban nem oldhattátok volna meg? – kérdezte a társaságot. Gyengéd hangja és sugárzó, gúnyos mosolya csak még jobban felidegesítette Percyt. – Amíg ez a kettő csak veszekedett, esküszöm, élveztem, de utána muszáj volt kezdenem magammal valamit.

Sherlock nem is köszönt senkinek, kikerülte a társaságot, és bevonult a konyhába egy kétes eredetű folyadékot ellenőrizni az egyik lombikban.

– Ezt Mabel Pines küldi – adta át a dobozt Percy. – Boldog karácsonyt kíván…unk. Most pedig, ha senkinek nincs ellenére, menjünk a Marvel Filmes univerzumba – fordult Rick felé.

– Kölyök, Asgardban nincs karácsony.

– Honnan tudod? – kérdezte Nico. – Szerintem csak még sosem hívtak meg.

– Különben is, ha nincs karácsony Asgardban, miért van rajtad ronda karácsonyi pulcsi? – bökött a kötött ruhadarabra Rick.

– Hát a felirat miatt, természetesen – mosolyodott el Loki.

„Megbasztam Sherlock Holmest, és csak ezt a béna pulcsit kaptam”

– Az MFU 12+-os, ott nem viselheted ezt – jegyezte meg Percy.

Az isten bosszúsan legyintett, mire a kis, fehér betűk már máshogy álltak.

„Meglátogattam Sherlock Holmest, és csak ezt a béna pulcsit kaptam”

Percy és Nico végre visszavihették Lokit a helyére, ívesen a Stark Torony tetejére hajították, majd otthagyták az istent és a ronda karácsonyi pulcsiját.

Este a két félvér visszatért Percy lakására, és Pinesék maradék mézeskalácsát majszolták a kanapén. A plafonon lévő hajszálrepedéseket bámulták csendben, amikor Percynek hirtelen eszébe jutott valami.

– Nico.

– Hm?

– Ha ilyen könnyen tudunk más univerzumokba utazni, mégis mit keresünk mi a sajátunkban?

Nico egy pillanatig a tengerzöld szempárba nézett, majd a mögöttük lévő könyvespolcra. Elmosolyodtak, és egy emberként pattantak fel.