Just a little while longer - 6. fejezet

[

zene]

II – Eltört holmik

Amerikai Egyesült Államok, Michigan, Detroit, 2018. március 2. 08:57:02

Az eső harmadik napja zuhogott úgy, mintha dézsából öntötték volna. A férfi a kelleténél több bokáig érő pocsolyába lépett bele útja során, ami természetesen társáról nem volt elmondható.

Alacsonyabb volt nála, és valamivel vékonyabb is, így a neki kölcsönadott ruhái észrevehetően lötyögtek rajta, főleg a pulóverje és kabátja, noha az android nem úgy nézett ki, mint akit egyik is zavart volna.

Hank a célpontjuk előtt egy sarokkal hagyta le, és sétált be egyedül a hatalmas épületbe. Connor pontosan hét perccel később tette ugyanezt, az ő útja viszont a Detroiti Rendőrkapitányságon belül máshová vezetett.

Az előcsarnokban bejelentkezett Connor Dechart néven, felhasználva újdonsült, és éppannyira hamis igazolványait, amikért egyébként egyenesen rajongott. Még úgy is, hogy el kellett nyomnia magában az érzést, miszerint az a hamis személyi a legközelebbi dolog a hivatalos állampolgársághoz, amit valaha fog kapni.

Hank Anderson hadnagy vendégeként volt bejelentve, aki interjút jött készíteni a Scientific Americantól.

Elhagyva a széles előteret és mellőzve a lifteket, a B lépcsőház fehér falai között lépkedett fel. (kamerák minden második sarkon elhelyezve, 0,67 m holtpont minden emeleten)

– Rendben, most hívom le McLaint. Várj két percet, amíg a liftből ki nem száll, ha látom, jelzek, és menj – szólt Hank hanga a headsetből. – Körülbelül öt perc.

– Rendben, sietek. Ha pedig valaki kérdezi…

– Úgy informáltak, ezen az emeleten vagyok – fejezte be Hank a mondatot. – Sok sikert.

Ott állt a lépcsőházban, a megfelelő emeletre kivezető ajtó mellett, és egy tízcentessel játszott, míg meg nem kapta a jelzést. Halkan nyitotta ki a vaskos ajtót, és elindult az emelet végébe eső iroda felé.

Az emelet egyébként meglepően modern volt a korhoz képest, és a takarítók ember mivoltuk ellenére is látszólag kitűnő munkát végeztek; a szürkéskék padlószőnyegen sehol egy folt, a környező íróasztalok is tisztára voltak törölve, az ablakokat pedig épp akkor mosták.

Nem sokan tartózkodtak arra, de mind a helyükön ültek, és a munkájukba voltak temetkezve, Connor hálásan pillantott körbe, mielőtt belépett a rendőrfőnök irodájába.

A helyiség már-már zavaróan tágas és letisztult volt, Connor kezdte magát egy CyberLife szolgálati lakásban érezni, és bár fizikailag képtelen volt elhányni magát, állítása szerint ő akkor is közel állt hozzá.

A számítógéphez való csatlakozás egyszerű volt, az adatok feltörése sem vett igénybe fél percnél többet, az azok közül való szelektálás viszont már bajosabb volt. Egy darabig még átlátta a mappatengereket, az ideje viszont fogytán volt, nem ellenőrizhetett mindent.

Végül elkezdett átmásolni minden olyan adatot és közterületi kamerafelvételt az államban, amiket február huszadikán, és az azt követő néhány napban rögzítettek.

(118 elem átmásolva, másolás állapota 79%)

– Connor, hallasz? – kérdezte Hank hirtelen. – McLaint nem tudtam tovább lent tartani, azt mondta, sok a dolga és siet vissza. Most lépett be a liftbe, el kell menned onnan.

– Negyvenhét másodperc múlva ér fel a számításaim szerint, be tudom fejezni.

– Connor!

Az android némította a vonalat, feszülten kémlelte tovább a monitort, néhol a folyosó vége felé pillantva. Amikor az átmásolás befejeződött, azonnal lekapcsolódott a gépről, és kitörölt minden tranzakcióra utalható nyomot, viszont ez abba került, hogy a liftajtót már látta kinyílni, amikor felállt az íróasztaltól.

(A lehetőség: iroda elhagyása futva – négy ember is el tudja kapni időben, Hank pedig komolyabb bajba is kerülhet, mint az állása elvesztése.

B lehetőség: diplomácia, 7 elérhető és előadható kitalált történettel, sikerre való esély: 32%;

C lehetőség: Asztal alá bújás – a személy nagy valószínűséggel helyet fog foglalni,

D lehetőség: irodai szekrénybe bújás – lebukás elkerülésére való esély 71%)

A padlón kúszott végig, egyenesen a faborítású, plafonig érő szekrényhez, és még egyszer egy pillantást vetett a közeledő férfire, aki viszont a telefonjából fel sem nézett, így Connor észrevétlenül bebújhatott.

Erőteljes Gucci parfüm illat áradt szét a kicsiny, sötét térben. Egyáltalán miért árasztottak a dossziék parfümszagot? Lehet, hogy a rendőr jó néhány szeretője megfordult a szekrényben, maguk után hagyva a szagnyomot, gondolta Connor.

Az ajtó halk nyikorgás kíséretében nyílt ki, hosszú lépések hangjai távolodtak a szoba vége felé. Connor nem hallotta a férfit leülni a székbe.

– Elnézést, most jöttem vissza az irodába, az imént konzultáltam Anderson hadnaggyal. Igen, igen ő. – A telefonvonal másik végén lévő fél beszédéből tompa motyogást lehetett csak kivenni. – Igen, igen. Ja, még nagyszerűbb volna, ha nem jönne be dolgozni a hét öt napjából négyen másnaposan.

Connor akaratlanul is elmosolyodott egy pillanatra.

– Lehet, őt is rá kéne állítani a Brown-ügyre, biztos tudna segíteni nektek. Honnét tudjam fejből, hányon dolgozik most? Kikészítesz, haver.

A beszélgetés egy darabig csak folyt tovább, érdemleges vagy hivatalos információ kitárgyalása nélkül (amennyiben az újfent nyílt sztriptízbár a metróvégállomásnál nem számított érdemlegesnek, sem hivatalosnak), egészen addig, amíg vissza nem tértek néhány közelgő eseményre.

– Nem, nem leszek ott. Viszont a biztonsági emberek kihelyezését és a többi szart én intézem előleg.  Ja, tudod, ez nem egy középiskolai szalagavató, nagy emberek, akiknek a védelmére egy egész hadierőt bérelnek. Mondjuk a felét nem is ismerem, tele lesz fiatal gazdag kölykökkel. Ki? – nevetett fel. – Ja, Elijah Kamski is, a rohadék. Gondolj bele, Ted, mi negyven évesen is csak részlegvezetők vagyunk, az a taknyos meg tizenhat évesen céget akar alapítani és ilyen gálákra jár. Szánalmas – kuncogott halkan.

Connor alig merte elhinni, amit csak az imént hallott. Sajnálatára megint elterelődött a szó a munkáról, ő pedig kezdte már nagyon unni a szituációt.

Hank jutott eszébe, amikor úgy negyed óra elteltével McLaint elhagyta az irodáját, és ő kiszabadulhatott a divatgála-szagú szekrényből, eszébe jutott, hogy az utolsó életjel, amit magáról adott még a fájlok átmásolása közben történt. Lerobogott tizenkét emeletet a lépcsőházban, míg Hank irodájának a szintjére érkezett, ruganyos léptekkel vágott át a folyosón.

Lassan nyomta le a kilincset, és nyitott be az előbbi után zavaróan kicsiny helyiségbe, mire az asztalnál görnyedő férfi nyomban hátrafordult.

– Hol a francban voltál?

– Bejött az irodába, el kellett bújnom – mondta higgadtan Connor.

– Ja, én meg azon volta, hogy nevet változtatok és elszökök Kanadába, mert nem tudhattam, hogy elkaptak-e, mint a vendégemet aki feltörte egy tiszt gépét.

Connor nem válaszolt, még mindig ott állt az ajtóban.

– Csak ne csinálj ilyet legközelebb – sóhajtott Hank az orrnyergét dörzsölgetve.

– Ha a fájlok hasznosak lesznek, remélhetőleg nem lesz legközelebb – válaszolta.

– Ja, remélem is, hogy azok lesznek, ma még nem is ittam kávét de a vérnyomásom valahol az egekben van miattad.

– Sajnálom. Várok pár percet, aztán kijelentkezem, és hazamegyek átnézni az anyagot.

Hank kivett a zsebéből egy kulcscsomót, rajta több képregényes kulcstartóval mint kulccsal, és az asztalon Connornak csúsztatta.

– Fél kettő körül én is jövök, ne mentsd meg az idővonalat nélkülem.

x x x

Amerikai Egyesült Államok, Michigan, Fort Wayne, 2039. február 3., 22:48:07

– Szeretem ezt a helyet.

Heather kíváncsian kémlelte bakancsát, ahogyan lábát lelógatva ült a tető szélén, zöld tincseibe néhol bele-bele kapott az esti, hűvös szellő.

– Ha nem Detroitban dolgoznánk, el is tudnám képzelni magamat, ahogy itt élek. A rendőrség épülete nincs is messze – pillantott egy pár háztömbnyivel arrébb magasodó téglaépületre.

– Miért hagynád el Detroitot? Mármint, a mostani helyzetet megértem, de hamarosan vége lesz – válaszolt Connor.

A nő csak egy pillanat erejéig nézett kollégájára, majd visszafordult az éjjeli város látványához. Még mindig sok felfedezésre váró érzést és gondolatot tartogatott magában, a kétség viszont nem volt egy közülük. Azt valamiért minden nap érezte.

– Tényleg úgy gondolod, megváltoztathatjuk Amerikát? A világot? – Próbált nem túl keserűen hangozni, hiszen tudta, hogy Connor nem akart neki rosszat.

Autók dudálása zendült végig a környéken, egyetlen hangként az éjszakában. Connor a levetett nyakkendőjéről próbálta az odaszáradt lila vérfoltokat lekapargatni.

– Valamit már elértünk – mondta végül. – Elvégre, mégis itt vagyunk, mégis beosztottak minket.

– Hm, ja. – Fáradt nevetést hallatott. – Hol a fizetésünk és az állampolgárságunk?

– Mire költenéd a fizetésed?

– Vennék egy lakást itt.

Fort Wayne tényleg nem volt rossz hely, gondolta Connor. Sehol egy felhőkarcoló, vagy CyberLife központ.

– Még azután is elköltöznél, hogyha bevezetik a törvényeket?

– Biztosan. Nem bírnék abban a városban maradni hosszú időre. Nem tudom, te hogy vagy vele, de néha, amikor csak a belvárosban sétálok fel-fel villannak képek a lázadásról, a főnökeimről a CyberLife-nál. Nem akarok ezzel az érzéssel élni nap mint nap. De ha őszig nem lép valamit a kormány, hidd el, magamtól is lelépek.

– Az még messze van. Türelmesnek is kéne lennünk. – Connor lerakta maga mellé a még mindig koszos nyakkendőjét. – Nekik is éppolyan nehéz lehet, mint nekünk.

– Neked könnyű – legyintett. – Te vagy a legempatikusabb és legtürelmesebb ember akit ismerek. Nekem nincsen bátorságom türelmesnek lenni. Nem… nem igazán tudom megmagyarázni. De olyan furcsa érezni, hogy élni akarok, viszont valahol azt érzem, nem lesz már rá elég időm.

– Nem lesz időd élni? – kérdezett vissza Connor, mint aki csak meg akarta tapasztalni a mondatot saját ajkain.

– Még soha nem gondolkoztál a jövődön? Hogy meddig fogsz élni?

– Nem igazán. Itt volt a forradalom, majd a munka, minden lefoglalt, és nem…

– Nem volt időd gondolkozni – vágott közbe Heather. Hátradőlt, le a hideg, nedves betonra, hogy nézhesse az eget. – Lesz egyáltalán valaha időnk, Connor?

A férfi nem válaszolt, csak a város sárgás fényeibe meredt, mielőtt felállt és otthagyta kollégáját.