Just a little while longer - 1. fejezet

Lám-lám, még van bőr a képemen itt tevékenykedni, igen. Az elmúlt egy hónapban életemben először részt vettem a Camp Nanowrimo nevet viselő mazochista programban, mely kistestvére az eredeti Nanowrimo-nak, ahol egy hónap alatt ötvenezer szót kell írnod a történetedhez. A táboros verzió annyiban más, hogy itt te adod meg a célod :D
Valahogy túléltem és megcsináltam, ezért most ennek végtermékét fogom hozni nektek hetente, ami nem más, mint egy Detroit: Become Human fanfiction :3
tényleg hetente hozom oké

Fülszöveg: 
2038. A sikeres, békés android forradalmat követően az Egyesült Államok kezd biztonságosabb hellyé válni a deviáns androidok számára, azonban a folyamat lassú, s fél év elteltével sem történnek nagyobb változások.Connor, a detektív android mindeközben egy illegális tevékenységeket végző, tudósokból álló csoportosulás után kutat Egy nap végre esélye lesz őket elkapni, amikor pedig egy karnyújtásnyira áll tőle a vezetőjük, beüt a katasztrófa, és Connor messzebbre kerül az általa ismert Detroittól mint azt valaha el tudta volna képzelni.

WATTPAD || AO3 || Merengő (hamarosan oké)

Amerikai Egyesült Államok; Michigan; Detroit; 2039. április 11. 06:53:04

– És, mit fogsz festeni? – Connor letette az asztalra a friss vízzel teli edényt, és kíváncsian nézett fel Markusra.

– Nem tudom, mit fessek?

– Nem én vagyok a művész – tárta szét karjait a másik. – Ami épp az eszedben jár.

Connor ritkán látta Markust festményt elkezdeni. Általában csak a végeredményt szemlélhette meg, amennyiben az még nem volt bedobozolva. Egy részét elvitte régi gazdájához, Carlhoz (néha Connor is elkísérte, az idős művész minden androidot szívesen látott otthonában), más részét pedig szimplán el kellett raknia. Az androidok jogaiért való harc korántsem ért még véget, nehezen lehetett volna elintézni, hogy Markus műveit egy valódi galériában csodálhassák.

Kék vonalakkal kezdett, a vászon jobb felső sarkában. Connor fél szemmel barátja kezének mozgását tanulmányozta, amíg nyakkendőjét kötötte.

Lustán kúszott be a gyér, reggeli fény, Markust viszont sohasem zavarta a félhomály, sőt, Connor napközben is gyakran találta a nappali összes függönyét behúzva, azzal a címszóval, hogy irritálta a férfit.

A kis, belvárosi lakás meglepően kellemes volt, sem ők, sem North és Simon nem érezte magát kényelmetlenül, noha a négy lakó közül egyik sem téblábolt otthon sokat. Connor szorgosan dolgozott a Detroiti Rendőrkapitányságon, North és Markus konferenciáról konferenciára járt az emberekhez, Simon pedig csak igyekezett mindenkit mindenben támogatni.

– Hogyhogy reggel állsz neki? – kérdezte hirtelen Connor.

Markus egy pillanatra mintha erősebben rámarkolt volna az ecsetre.

– Máskor valószínűleg nem lesz időm. Csak holnapután megyek Washingtonba, de előtte is lesznek konferenciák. Szerintem még nem várt rám ilyen nehéz hét. – Elhallgatott, alapvetően is kemény tekintete most majdnem ijesztő mélységekbe meredt. – Mindegy is, nálad milyen a munka? Elfogadták a tagságodat?

– El. És ami még jobb, van egy másik android is az osztagban! A neve Heather, a lázadás előtt is már alkalmazták nyomozáshoz, úgy, mint engem. Remek lány.

– Jó ilyesmiket hallani. Érezteti velem, hogy tényleg nem küzdünk értelmetlenül. És, eddig milyen a csapat?

– Nagyon hatékony. Bár tudod, meséltem arról az illegális tudományos csoportról, akiket próbálunk elkapni, velük kissé megakadtunk. Pár napja mondjuk sikerült lenyomoznunk egy vásárlásukat, de nem sokra mentem vele.

Markus alig hallhatóan hümmögött, és egyre nagyobb lendülettel húzta az ecsetvonásokat. Connor csak mosolyogva állt fel, és hagyta ott a művész urat az óceánkék festményével, és indult dolgozni.

Az ajtóból egy utolsó pillantást vetett a lakás szürkés, szebb napokat is látott nappalijába. A kanapén szanaszét hagyott ruhadarabok és párnák, a kották a konyhapulton, és a néhány közös fotó a falra ragasztva mind olyan összhatást keltett, ami miatt az a mosoly Connor arcán csak még szélesebb lett.

x x x

A Detroiti Rendőrkapitányság sosem az irodák tökéletes rendezettségéről volt híres, így a helyiség jobb szélén elhelyezett, makulátlan íróasztal páros mágnesként hívogatta az ember tekintetét.

Connor a jobb oldalihoz ült le, ahogy mindig. A bal oldali Hank Andersoné volt.

Őt és a történetét mindenki ismerte. Sokan mélyen tisztelték, valakik csak szörnyülködtek, el sem hitték talán. Connor még hat hónappal a halála után is hallotta az embereket róla beszélni, futólag, ahogyan csak feljött a téma, a lázadás, a munkatársai néha beszúrták; „Milyen bátor ember!”, rosszabb esetben: „Feláldozni az életünket egy androidért…”

Connornak gyakran hiányzott Hank. Sokszor rajtakapta saját magát, ahogyan a férfi íróasztalára mered, miközben a memóriájából előhívja néhány pillanatukat, csak hogy utoljára maga előtt láthassa az őszes loboncot, még a folyamatos alkohol és kutyaeledel szagot is.

Furcsa, idegen dolog volt még a gyász. Talán az első, igazán erőteljes emberi érzelme volt Connornak, miután elfogadta deviáns létét, s még maga sem tudta, kit gyászol igazán. Sosem tudhatta meg, mégis milyen szerepet töltött be az életében Hank Anderson.

Noha nem rendelkezett rendes tüdővel, mégis úgy érezte, jót tenne neki egy mély sóhajtás. Ismét átnézte a jelentést, amit reggel küldött neki Heather. Két vásárlás, az egyik egy teherautó volt négy nappal azelőtt, és különböző, évekkel korábban betiltott alkatrészek, múlt héten.

Az alkatrészek listáját újra átfutva egy ötlet megfogalmazódott a férfiben, s sietve megnyitott további négy mappát, amiben az előző jelentések voltak összefoglalva. Új és új lekérdezéseket futtatott le, majd ellenőrizte, az osztagból valaki nem érkezett-e már meg. (Az utóbbi negatívnak bizonyult. Kevesen jönnek be fél nyolcra.)

Írt egy összegzést a banda vásárlásairól, és a spekulált terveikről, majd elküldte mind a négy kollégájának. A délelőtt további részében általános munkákat végzett, elvonatkoztatva a tudós-bandától, amikor negyed tizenkettő körül Heather szó nélkül levágta magát a Connor melletti székre.

– Van egy rossz, és egy kevésbé rossz hírem.

A lány vad, szerteágazó hajzuhatagja ezúttal kék színben pompázott (ami múlt héten határozottan lila volt), és a füléig ért. Feketére lakkozott körmei viszont valahogy már állandósultak, ahogyan a rengeteg gyűrű azokon a vékony ujjakon. Egy sakkfigurát forgatott köztük (elemzés végrehajtva: sötét bástya, Jeffery T. Clarkins tulajdona, hármas főosztály).

– Átolvastam és elemeztem az összefoglalódat, és szerencsére csak kis esély van rá, hogy azzal az ággal foglalkoznak az embereink. Valószínű, hogy csak fegyverkereskedésre fogják használni a későbbiekben – mondta Heather.

– Az sem sokkal szerencsésebb.

Az időutazással kapcsolatos tanulmányok végzését nemzetközileg 2031-ben tiltották be, miután egy csoportnyi volt CyberLife által alkalmazott tudós egy egész épületet felrobbantott, és veszélyes sugárzást bocsátott Chicago külvárosára. A törvény szerint csak nemzetközileg elismert cégek foglalkozhatnak vele, folyamatos felügyelettel és megfelelő védelmi protokollal.

– Fényévekkel jobb, mint ha időutazással kísérleteznének. De jogos volt az aggodalmad. – A nő keskeny ajkain egy rövid ideig tartó, ám mélységesen kedves mosoly jelent meg.

– Ez nem a rosszabb hír volt, ugye?

–Dehogy! Egyébként nézőpont kérdése. Úgy negyed órája sikerült bemérnem a banda tartózkodási helyét, de időpontot illetően nem volt pontos. Reggel kilenc óra tizenhárom perckor voltak a Livernois Avenue-n, közel a 75-ös út felvezetőjéhez, azzal a furgonnal, amit nem rég szereztek be. Azóta megint sehol nem találni őket. Még nem volt időm feltölteni a rendszerbe.

– Akkor tedd meg most – javasolta Connor. Néha nem értett egyet Heather gondolatmeneteivel. – Gondolod, hogy elhagyják a várost?

– Nem tudom. Lehet. Mindenesetre, riasztanak, ha a közelben lévő kamerákon megint feltűnnek, vagy ha a 75-ösre kanyarodnak.

Az élet csúf fintorjaként délután öt óra kilenc perckor meg is kapták azt a bizonyos riasztást. A banda a vásárolt, és további két furgonnal indult meg a 75-ös úton. A rakományt nem tudták teljesen kivenni a radarok, csak az azokból áradó (nem kifejezetten veszélyes, de jelentős mennyiségű) sugárzást.

Az Y-12-es osztagot azonnal kirendelték a követésére, felfegyverezve. Nem lehetett még megmondani a banda úticélját, így nem is tudtak konkrét várost értesíteni, azt későbbre kellett hagyniuk.

Connor az osztagvezető mellett ült, vele szemben Heather. A furgonjuk már a 75-ös úton száguldott (sebességmérés végrehajtva: 117 km/h)

David Barnes a képernyőre mutogatva magyarázott az osztagnak;

– A lehetséges úticélok Woodhaven, Monroe, Toledo, ha ezen az útvonalon haladnak tovább. Lehetséges, hogy később megtévesztésképpen lekanyarodnak a 275-ösre, ha rájönnek, hogy követjük őket. Akkor valószínű Ann Arbor felé veszik az irányt. Connor, te állj készen bármelyik város rendőrkapitányságát értesíteni, és az esetleges útlezárásokat kérvényezni. Megadom a felhatalmazást. Heather, majd próbálj meg hozzáférni a furgonjukhoz, aztán bármilyen más eszközükhöz. Megadtam a furgon adatait, ugye?

– Igen, uram – válaszolt Heather azonnal.

Heather érdekes egy jelenség volt. Ránézésre – főleg az emberek – azt gondolták a többiek, egy tipikus, elveszett művészlélek, valamelyik Z generációs festő segédandroidja volt, és azt sem tudja, hol áll a feje. Azonban bevetéseken, terepen mintha nem is ugyan az a valaki lett volna, és nem egyszer előztek meg egy-egy szorult helyzetet neki hála.

– Rendben. Connor, Heather, ne feledjétek, csak végszükség esetén lőhettek rájuk.

Egy emberként kúszott barátságtalan grimasz a két android arcára.

– Sajnálom, nem kockáztathatom meg az idióta törvények miatt – nézett rájuk vissza Barnes.

Connor mindenkin lefuttatott egy egészségügyi ellenőrzést. David pulzusa, mint mindig, ijesztően egyenletes volt, Elyse és Parker állapota is rendben volt, viszont Zacharias heves szívverését és szorongását észlelve megtorpant. (Lekérdezés lefuttatva: Zacharias Ackerman, született: 2012., Temple University-n való végzés: 2038., ezelőtt kétszer volt terepen [Detroiti Rendőrkapitányság – Y-12-es osztag], korábban diagnosztizálva volt generált szorongással [Detroiti Egészségügyi Centrum, 2030.])

Tizennyolc perc múlva kanyarodtak le a 75-ös útról, Monroe városa felé.

– Connor, helyzetjelentést! – szólt Barnes.

– A Noble Streetre kanyarodtak, két osztagot küldött ki erősítésnek a helyi rendőrség, ők jelenleg a Lorain Streeten vannak. Ha nem változtatnak az irányt, a rendőrség és mi körülbelül egyidejűleg, kettő és fél perc múlva útjukat álljuk a Nobel és a Sackett Street sarkán.

– Eltűntek a radarról – nyögte be Parker, a magas, vékony férfi Barnes balján.

A furgonban megfagyott a levegő, ahogy mindenki egy pillanatig csak a jármű oldalára szerelt monitorra meredt, ahonnan valóban lekerült a vörös pötty.

Barnes, ahogy mindig, gyors reackióját egy cifra káromkodással kezdte.

– Connor, Heather! Rendszerhiba?

Másodpercekkel később a kettő egyszerre kezdett beszélni:

– A lekérdezések alapján nem, uram.

– A Monroe-i rendőrség radarjáról is eltűntek – tette hozzá Connor.

– Rohadt életbe! – csendült fel egyszerre minden emberi utas, mire a két android csak egy szórakozottan megvető pillantást váltott.

– A Nobel Streeten pár helyen van kamera, de csak kettőhöz fértem hozzá – mondta Heather pár másodperc csend után. – Menjünk tovább egyenesen, a benzinkútnál még láttam őket!

Noha Connor és Heather nem volt képes verejték termelésére, így nem kellett volna még jobban szorítaniuk fegyverüket, nehogy az kicsússzon izzadt tenyereikből (bajtársaikkal ellentétben), a férfi mégis görcsösebben fogta körül a HK416-osát.

A Noble és Sackett Street sarkán a jármű erőteljes fékezéssel leállt, mindenki némán bámult hol a szélvédőre, hol a monitorra. Csak a Monroe-i rendőrautók érkeztek, akik a fekete, DPD feliratú furgont meglátva leparkoltak mellette.

Barnes szállt ki először, jobb kezét nyújtva az egyik tisztnek, bal kezében még mindig a fegyvert fogva.

– Hogyan tovább, ha szabad kérdeznem? – nézett rájuk a rendőrtiszt. Alacsony volt, erőteljesen kopaszodott, és folyton a nyakkendőjét piszkálta.

– Adjon hozzáférést a városban lévő összes kamerához Heathernek – mondta Barnes a kék hajú ügynök felé mutatva.

– Hozzáférés megadva – szólalt meg egy másik tiszt, akinek a halántékán ott világított a keskeny, kék LED, android mivoltát jelezve.

Heather a járdára bámult meredten, amíg a felvételeket nézte át.

– Mi is átfutottuk már a kocsiban, semmi használható – szúrta közbe az alacsony tiszt.

– Azt nem mondanám – ingatta a fejét Heather, mire minden tekintet hirtelen rászegeződött. – A Lavender Street végén beazonosítottam a furgonok egyikét, leparkolt, nem lehetett látni senkit kiszállni.

– Mindenesetre, köszönjük az odaadó támogatást – nézett vissza a két rendőrtisztre Barnes, miközben a többiek úgy pattogtak vissza az autóba, mintha a beton alattuk láva lett volna.

Kertvárosi táj suhant el mellettük, ahogyan haladtak a remélhetőleg végleges úti cél felé. Valamennyiükben csak egy kérdés ismétlődött sorra; „Mit akarhat itt egy olyan illegális tevékenységeket végző, tudósokból álló csapat, akinek a fele büntetett előéletű, vagy jelenleg is körözés alatt állnak?”

A Lavender Street végén lévő furgon legnagyobb szerencséjükre még mindig ott parkolt. Barnes ment elöl, szorosan mögötte Heather és Connor. Az utastér teljesen üres volt, a rakteret feltörve sem tapasztaltak mást.

Elkezdték hát a környéket átfésülni, Heather ismételten átnézte a felvételeket, azonban a környezetükben nem volt más térfigyelőkamera, csak öt utcával arrébb.

Egy szebb napokat is látott raktárépület előtt álltak, melynek ablakai és a bejáratai is be voltak deszkázva, Connor azonban mégis észlelt hőjeleket odabentről, amik feltehetően emberből áradtak (analízis lefuttatva: mennyiség alapján feltehetőleg három felnőtt ember).

– A raktárépületben hőjeleket érzékelek – mondta Connor.

(Lekérdezés lefuttatva: Denkin’s Raktár, magassága 45 láb, alapterülete 270 m², üzemidő: 2012-2025, 2027 óta teljesen használatlan, tartófalak és gerendák állapota: elégséges)

– Heather, Parker, ti velem jöttök a főbejáraton át, Connor, Elyse és Zacharias, ti a másik oldalról mentek be. Jelezzetek, ha parancsra készen álltok.

A trió elindult az épület másik végébe, Connor a még mindig (sőt, talán egyre jobban) idegeskedő Zacharias mellett sétált.

– Tudod, kevés okod van az aggodalomra. A küldetés sikerére jelenleg 78% esélyünk van, és múltkor, Washingtonban is jól szerepeltél! – nyugodtan, épp elég tagoltan beszélt ahhoz, hogy Zacharias szervezete egy idő után kimutathatóan elkezdett oxitocint termelni. A pozitív adatok általában megnyugtatják az embert.

Egy kétszárnyú, szintén sértetlen deszkák által fedett ajtóhoz értek.

– Egyáltalán hogyan kerültek be, ha minden deszka sértetlen? – kérdezte Elyse az épületet méregetve.

– Ezzel ráérünk később foglalkozni – válaszolt Connor. – Barnes hadnagy, várjuk a parancsát.

– Rendben. Connor, Heather, tudtok bármit is mondani az épület alaprajzáról? – hallatszódott David hangja a headsetből.

– Nincsen az adatbázisban, a szkennelés alapján nem tudok sok mindent megmondani. Ha belépünk, egy tizenegy méter széles folyosón találjuk magunkat, köztünk lesz egy fal, ajtót nem látok rajta. Mást nem tudok tisztán kivenni, lehetséges, hogy más térelválasztó nincs is.

– Köszönöm. Háromra betörjük az ajtókat. Felkészülni; egy, kettő, HÁROM!

A folyosón a vastag porréteg a plafonig szökött, ahogyan a deszkák darabjai szerte vetődtek a padlón. Connor a fegyverét szorítva fésülte át a terepet, ahol nem volt semmi látnivaló, a romos falak üres börtönt képeztek.

– Tiszta – előzte meg Elyse.

– Tiszta – mondta Heather.

A bal oldali ajtó előtt megtorpantak.

– Hadnagy? – kérdezte Elyse.

– Hallok valamit. Ti nem?

A túloldalról gépies, mégis tompa, szokatlan zúgás hallatszódott ki, ütemezetten hol gyengébb, hol erősebb. Connornak egyből az emberi szívverés jutott róla eszébe.

– Connor, Heather, ki tudtok venni belőle valamit? Beszédet?

– Dolgozom rajta, mindjárt közvetítem is – válaszolt Connor.

– Nem, túl instabil lenne, időre van szükségünk! – Egy fiatal nőt hallottak, elfojtott, ingerült hangon.

– Abból nincs már semmink, vagy most csináljuk, vagy mehetünk egy csinos detroiti cellába! – válaszolt egy férfi. – Egyszer már sikerült, az isten szerelmére. – A beszélgetés még folyt tovább, de már nem tudtak kivenni belőle semmi értelmeset.

Elyse mondott volna valamit, azonban hangfoszlányát hirtelen elnyomta egy pisztoly dörrenése, majd a saját ordítása. A magas nő a földre rogyott, ezzel egyidejűleg a folyosó végén álló alak újabb lövést adott le (5.56x45mm Colt AK-15 töltény, majdnem teljesen átfúródva a bal kulcscsont alatt négy mm-el).

A töltet útja felénél sem járt, amikor Connor reagált. Először ő maga kitért a számított útvonalából, Zachariast a kabátjánál fogva rántotta arrébb, és célzott fegyverével az idegenre.

– Detroiti Rendőrség! Állj!

Harmincas éveiben járó, szálkás férfi volt, de körülbelül semmit nem látott az arcából, vagy a ruházatából a kinti erős fényeknek köszönhetően. Connor már azt hitte, leereszti a fegyverét, amikor az újabb lövés eldördült.

KÖVETKEZŐ FEJEZET >>