Just a little while longer - 5. fejezet

Hát, itt is van az új fejezet, remélem tetszeni fog, és diáktársaimnak pedig küldöm az energiát az új tanévre! c: A hétvégén érkezni fogok még egy PJO/HP crossoverrel, ami magamhoz képest elég hosszúra sikeredett - és Majra, Giger, ha olvassátok, eskü tervben van a retró kihívás is! Évek kérdése! :D
első fejezet: x
előző fejezet: x
wattpad || ao3

Hét és fél óra alatt Connor a kicsiny, belvárosi lakás minden egyes szegletét minimum ötször analizálta, a dolgozószobában kihelyezett poszterektől kezdve a fürdőszobában logó drága törülközőkig.

Hank kénytelen volt dolgozni menni, és túlságosan is fáradt volt mindenféle szarsághoz, így hát nem kellett sokat gondolkoznia, azt mondta Connornak, nyugodtan maradhat otthon. Az androidot enyhén szólva meghökkentette a tiszt nagylelkűsége, de valahogy nem volt képes kifejezni túlzott mértékű hálát.

Volt az a három óra, amikor a nappali szőnyegén – teljesen feleslegesen – fetrengett, a bézs plafont bámulta, gondolatai folyamatosan Hank és a felkeresni való android nő között ugráltak.

Ahogyan telt az idő, Connor egyre inkább csak biztos lett benne, hogy mindennél jobban szüksége volt Hank Andersonra. Nem csak mint rendőr, aki segíthet bejuttatni őt a Detroiti Rendőrkapitányság egy épületébe, ezzel segítve a nyomozást, hanem még mint barát, érzelmi támogatásként, hiszen jól tudta, ilyen körülmények között valahol mindketten rászorultak.

Majdhogynem teljesen biztos volt benne, hogy Hank a történtek felét hitte el, és nem hogy nem bízott meg benne, de még neheztelt is rá. Nem hibáztatta, ha őszintén meg kellett volna mondania, Hank még sokkal, de sokkal jobban reagált, mint ahogy azt az emberek nagy része tette volna, talán csak Connor nézte a dolgokat rossz szögből.

Ha már a szögekre terelődött a téma, feltápászkodott az egyébként értelmetlenül puha és kényelmes szőnyegről, és leült a konyhában a magaspulthoz. Rápillantott a tőle nem messze felakasztott faliórára; Hanknek számításai szerint negyven perc múlva kellett érkeznie.

Egyszerűen nem hitte el, hogy magára volt hagyva órákra, és mégis, a férfi hazatérésének közeledtével megint nem jutott egyről a kettőre. Megint csak az tekintette első és legfontosabb lépésének, hogy elnyerje a fiatalabb Hank bizalmát, és biztosítsa a védelmét, így kölcsönösen segíthetik egymást, és egyikük sem kerülhet nagyobb bajba.

A lakás néma volt, a bútorok ítélkező pillantásokat vetett a fel-alá járkáló Conorra.

Belegondolt, és valóban úgy hangzott a terve, mintha Hank csak egy újabb eszköz lenne a küldetés teljesítéséhez. De nem, ez volt az utolsó dolog, amit akart. Nem volt több küldetés, amit muszáj volt teljesítenie. Ehhez egyszerűen muszáj volt ragaszkodnia

Épp egy keze ügyébe akadó grafitceruzával barbált, firkálgatott post-itekre, amikor meghallotta az előszoba felől a kulcsok zörrenését a zárban. A magas férfi unottan csapta be maga mögött az ajtót, telefonját nyomkodva rúgta le magáról bokacsizmáját, és battyogott be a nappaliba.

Erőtlen biccentést váltott az androiddal, nem feltétlenül azért, mert olyannyira meg volt barátkozva annak jelenlétével, de így már határozottan javuló tendenciát mutatott.

Connor rosszallóan mérte végig a férfit, amíg az a konyhába besétált és elkezdett összeütni egy gyors vacsorát. (analízis végrehajtva: túlzott alváshiány, alacsony vérnyomás)

Este folytatták a beszélgetést, ahol abbahagyták, Hank egy üveg bort lötykölgetve hallgatott, grimaszolt, kérdezett. Mindketten tudták, mennyire abszurd a helyzet, meg sem próbáltak szépíteni rajta.

Este tizenegy óra volt, amikor Hank kilépett a fürdőből, a kósza nedves tincsek az arcára és tarjókára tapadtak, úgy ahogy a sötétzöld pizsamafelsője is. A hálószobája felé indult meg, amikor a nappaliban ücsörgő android mellett elhaladva csak egy fáradt sóhajt eresztett meg, és megtorpant.

– Ti androidok nem alszotok, gondolom – beszélt plafonra szegezett tekintettel. – Mit csinálsz éjszaka, kikapcsolsz, vegetálsz?

– Gondolkozom – válaszolta halkan. Törökülésben ült a párnahegyek között, még mindig az egyenruhájában. – Van min.

– Mindegy, jó éjt, vagy mi.

Connor tekintetével követte a folyosó sötétségébe beleolvadó férfi alakját, egy pillanatra pedig mert játszani a gondolattal, hogy a távolodó valaki az az a Hank, akit ismert, és szeretett.

x x x

Reggel egy kurta csevej, nyolc óra egyedüllét, majd az éjszakába a napok teltével egyre jobban belenyúló beszélgetések – ebből állt Connor elkövetkezendő hete.

A nap lenyugvóban volt, megfestve a konyhát és nappalit narancs színekkel, Hank a tűzhelynél varázsolt magának egy mexikói kaját, az android elmélázva tanulmányozta apró mozdulatait.

Egy hét elteltével is érezte, hogy az előrehaladás elenyésző volt, a férfi inkább csak egyfajta bizarr kényszerből, késztetésből kifolyólag szállásolta el az androidot.

– Van fejlemény az anroiddal kapcsolatban? Ötlet? – kérdezte hirtelen Hank, fél szemmel még mindig a fortyogó chilire ügyelve.

Az android lány egyre jobban aggasztotta Connort. Hanket nem tudta meggyőzni eléggé, hogy nézzen utána a rendőrségen tüzetesebben, viszont ő egymaga nem tudott sokra menni a keresésében. Ahogy belegondolt, Hank inkább csak tettette, hogy segít. Biztosan segített a lelkiismeretén, gondolta.

– Nincs. Most már meg is van rá az esély, hogy nincs életben. Ha meg helyre tudta hozni magát, a biokomponensek nem bírják ki sokáig mindenféle karbantartás nélkül. – Connor a másik értetlen arckifejezését látva tovább kezdett magyarázni. – A biokomponensek a vérünkben vannak, ha így tetszik. Bizonyos időközönként kell friss, ha a biokomponensek öregedni kezdenek, elhasználódnak, és lassú, fájdalmas halálhoz vezet.

– Aranyos – bólogatott. – Te gondolom… mármint, nem volt nálad véletlenül egy plusz adag, vagy ilyesmi.

– Nem.

Ismét feszült csend.

Tulajdonképpen az együtt töltött idejük csak Connor magyarázataiból, és az azokat időközben kitöltő feszült csendből állt. Hank élte az életét, és az állítólagos idővonal megmentése a szökött tudós android felkeresésével nem igazán szerepelt a to-do listáján. Connor pedig még mindig nem volt képes bárkit is hibáztatni.

– Mennyi ideig bírja egy android ezek nélkül a biokomponensek nélkül?

– Sok mindentől függ, ha fejlett, akkor öt hónap is lehet.

– Ó.

Sok mindent el lehetett mondani Connorról és a kommunikációval való általános kapcsolatáról, de azt nem, hogy nem volt képes dekódolni a non-verbális jeleket. Lehet, hogy nem volt gyakorlott, lehet, hogy az emberek többsége nem kedvelte, de mégsem vallotta magát a programján túl teljes analfabétának – mindent összegezve, az összes lehetséges módon az orrára lett kötve Hank által, hogy nem azért lehet még itt, mert olyan szépen rebegtette a pilláit.

Egyik fele majdhogynem mindenben védte a fiatal rendőrt, elnézett neki minden rossz pillantást és esetleges megjegyzést, míg a másik fele napról napra lett nyughatatlanabb és idegesebb. Az a másik fél visszautasította a múlt béli Hank egész lényét, még ha az csak annyit csinált azon a napon, hogy levegőt mert venni. Ő csak nem azt a Hanket akarta az életébe.

– Rendben, mondj el nekem valamit – mondta Connor.

Hank megállt a rágásban, a villát visszahelyezte a hatalmas edénybe.

– Őszinteséget várok, ahogy te mindig mondod; Miért segítesz nekem?

A másik férfi először azt hitte, rosszul hall. Egy darabig csak toporgott a hideg márványcsempén, míg nem talált a konyhapulton valami piszkálni valót.

– Ez a helyes döntés, nyilván segítenem kell.

– Nem.

– Nem? Nos, oké, bocs, hogy te-

– Nem azért segítesz, mert szerinted ez a helyes döntés. Azért segítesz, mert valahogy jobban érzed magad tőle, hogy egy szegény valakinek segítséget nyújtasz. Tudod, arra voltam programozva, hogy teljes pszichológiai analízist tudjak készíteni bárkiről rövid időn belül, azt pedig később felhasználhassam, de több vagyok egy gépnél. Átérzem, hogy természetesen nehezen tudod befogadni mindezt, pláne a tényt, hogy képes vagyok érezni.

A másik férfi csak a homlokát ráncolta, hűvös hallgatásban.

– Én megteszem, amit meg tudok, de nélküled nem fog menni. Már nem tudok elég tényt vagy indokot felhozni, mindent létező dolgot elmondtam, de azt hiszem, egy valamit nem hangsúlyoztam ki teljesen. Az a Hank Anderson, akit 2038-ban megismertem, a barátom volt, és az életét adta az androidok forradalmáért. Vagy segítesz nekem, és hamar lezárhatjuk ezt az egészet, vagy akkor csak szimplán keresek egy helyet, ahol lekapcsolhatok.

Hank világos szempárja semmis volt, tekintete lomhán vándorlott végig a konyhán.

– Hogyan haltam meg pontosan? – kérdezte végül. Connor megmondta neki, hogy meghalt, viszont sosem tisztázta, és akárhányszor feljött volna, elterelődött a beszélgetés.

Az android először habozott, enyhén kétségbe is esett, viszont azt látta legjobbnak és leghatásosabbnak, ha nyersen rakja elé. A kezén eltávolította a bőr funkciót, így csak az alatta lévő, világosszürke réteg verte vissza a konyhai lámpa hideg fényét.

Egy egész seregnyi android volt látható először a felvételen, tökéletes alakzatba rendezve, némán álltak egy helyben, nem lehetett megmondani, funkcionáltak-e. Mint mindig, itt is Connor szemszögéből zajlottak az események, ezért is okozott hirtelen hatalmas képzavart az android egy imént feltűnt másik modellje, ahogyan fegyvert fogott az ősz, pufók Hankre.

Dulakodás folyt, a fiatal férfi nem is tudta teljesen követni, egészen addig, amíg a lövést meg nem lehetett hallani. A jövőbéli Connor is kapott egyet, egyenesen a mellkasába, úgy kúszott tovább a fényes padlón, egyenesen a tőle nem messze fekvő férfi felé.

Ekkor a másik modell, aki lelőtte őket ismét képbe került, a valódi Connor pedig azzal a lendülettel megragadta a karját, a bőrszíne akkor is eltűnt, ahogy videóvetítésnél is történik.

Hank a felvételről egy pillanatra Connor felé pislogott, amit a másik rögtön észrevett.

– A memóriámat, és az egész lényemet átszállítottam. Így éltem túl – magyarázta.

– Gyerünk, Hadnagy, kivisszük innen – csendült fel Connor hangja a felvételen, ahogy a vérző férfi fölé hajolt.

A sérült vért köhögött fel, erőtlenül fordította fejét az android felé. Megeresztett egy mosolyt, vöröslő fogai kivillantak.

– Hiányozni… – Felköhögött, egész teste vele remegett. – Hiányozni fogsz, Connor.

Még azelőtt leállította a felvételt, hogy az azon szereplő férfi behunyta volna a szemét. Connor csak pár másodperc után nézett fel Hank szemébe, ahol most talán egy hét elteltével először valami nyerst, és igazit vélt felfedezni.

– Nem lehetek az a Hank, Connor – szólalt meg a férfi. A pultot tanulmányozta, az ujjai, amivel eddig dobolt a felületen, egyhelyben pihentek előtte.

– Nem is kell annak lenned. Nekem csak Hankre van szükségem, mindegy, milyen évben.

A férfi és az android tekintete találkozott egy pillanatra. A rájuk telepedő, már kevésbé kellemetlen csendet a szék lábainak nyikorgása törte meg, ahogyan Hank felállt, és így szólt;

– Akkor hát, lássunk munkához.