Just a little while longer - 4. fejezet

Rájöttem, hogy egy hete teljesen elfelejtettem kirakni az új fejezetet... hoppá?

első fejezet: x

előző fejezet: x

wattpad || ao3

Hank a harmadik cigarettáját szívta, pedig még csak hat utcányit sétáltak. A belváros csendes volt, a hosszú hajú férfi zaklatott, ruganyos léptei a pocsolyákban adta a folyamatos háttérzajt.

Connor beszélt, beszélt, és beszélt, egy idő után már ő maga is belezavarodott saját szavaiba, egybefolytak az események és jelentések, olykor pedig nem tudta, mit mondjon el, és mit tartson meg magának. Ebből az következett, hogy néha vagy fél percre elnémult, Hank pedig nem volt olyan állapotban, hogy szóljon. A megnyilvánulásai kimerültek az „édesfaszom” és az „és én csak egy martinit akartam ma este” kreatív variációiban.

Connor a deviáns androidok tömeges felbukkanásánál tartott, amikor megint csak hosszú ideig csendben sétáltak egymás mellett, az android pedig kezdte magát már igencsak feszengve érezni.

– Tehát, hisz nekem?

– Na, ezt egy szóval sem mondtam. Viszont, drogos sem lehetsz, sajnos arra specializálódva vagyok, és nem igazán felelsz meg sok kritériumnak, úgyhogy nem hagysz sok választást hallod. De tegyük fel, igazat mondtál. Mit kezdjek én vele?

– Ön… ön semmit. Azért akartam megkeresni, mert biztonságban éreztem magam volna egy régi barát közelében, azt hiszem. De hamarosan úgyis keresek egy megfelelő helyet, és kikapcsolom magam.

– Visszautazol a múltba, és öngyilkos leszel… – Hank elnyomta a cigarettáját az egyik lámpaoszlopon. – Na nem mintha én mást csinálnék ilyen helyzetben, de az más, én nem hagynék ki egy lehetőséget sem a halálra, viszont belőled többet néztem ki. Nem tudom, azok alapján, amit hallottam, te tipikusan az az ember vagy, aki halálra dolgozza magát, mert valahol mélyen élvezi. Visszataszító – röhögött fel.

– Komolyan gondolja?

– Persze, sosem csíptem az ilyen vérbeli strébereket, de-

– Nem arra értettem. Azt mondta, ember vagyok. Tényleg ezt gondolja?

Hank vastag szövetkabátja zsebeibe mélyesztette kezét, félig elmerült a magas gallérjában.

– Nagyobb az esély rá, hogy csak egy random fószer vagy nagy kreativitással, akire most ebben a rohadt hidegben pazarolom a szabadidőmet.

– Még korántsem mondtam el mindent.

– Jó ég… oké, figyelj, látod azt a háztömböt jobb oldalt? Odáig hagylak beszélni.

Connor letörten nézett a nem is annyira távolban magasodó, szürke épületre, amit számításai szerint jelenlegi tempójukban hat perc volt elérni.

Folytatta hát, viszont bármennyire is próbálta sietősre fogni, csak egyre gyakrabban akadt meg, ahogyan egyre több közös pillanatról beszélt a jövőbeli Hankkel. Odáig jutott el, amikor elfogadta, hogy deviáns, és átállt Marcusék oldalára.

Hank lustán halászta elő zsebéből a lakáskulcsát, és megfordult a tengelye körül miután kinyitotta a kaput.

– Kösz az esti mesét.

– Hank, kérem, hinnie kell nekem!

– Idefigyelj, csak ma este két kurva nagy szívességet tettem azzal, hogy nem vittelek be, és simán kifizettem a bárban a hülye italod, ennyi önzetlen dolgot egy hét alatt nem teszek, viszont az előbbivel kapcsolatban könnyen megváltoztathatod a véleményem. Gőzöm sincs, honnan szalasztottak, és mióta stalkingolsz, de ajánlom, hogy most kopj le, és keress magadnak egy életet.

– Hank, nem, ezt nem érti, kérem…

– Igazad van, és nem is akarom megérteni. A viszont nem látásra!

A vaskos fémajtó teljes erővel bevágódott Connor előtt, magára hagyva az androidot egy idegen évben, az éjszaka hűvös sötétségében.

Erőtlenül nekidőlt a kőfalnak, és lassan csúszott le a latyakos betonra, arcát kezeibe temette. Egyébként is átázott egyenruhájának már mindegy volt, Connor maga meg ha nem akarta, nem érzékeli sem a hideget, sem a meleget.

Egész éjjel ott gubbasztott. Mozdulatlanul, éberen bámulta a koszos autóutat, és a ritkán elhaladó járműveket rajta, miközben gondolatai az ismeretlen android nő körül keringtek. Fogalma sem volt, mégis meddig juthatott olyan súlyos vérveszteséggel, ebből kifolyólag egyértelmű volt, hogy mihamarabb meg kellett találnia, mielőtt egy ember lel rá valahol. Rengeteg lehetséges végkimenetelt lefuttatott magában, miszerint mi történhet, ha például egy rendőr rátalál egy furcsa, kék folyadék borította, eszméletlen nőre az utcán. Az ember 2018-ban nem voltak annyira idióták, nem kellett volna  nekik sok, hogy összerakjanak pár dolgot, ezzel pedig csinosan elfuserálják az idővonalat.

Hank segíthetne megtalálni a nőt, gondolta. Percről percre csak jobban hibáztatta magát az egész eset miatt, hiszen annyi mást mondhatott volna a rendőrnek, előállhatott volna egy új személyazonossággal, és csak a bizalma elnyerése után tálalt volna ki a jövővel kapcsolatban… De nem, Connort mélyen nem tudta semmi sem rávinni, hogy ekkorát hazdujon Hanknek, még ha az az állítólagos nagyobb jó érdekében is történt volna.

Hajnali fél hat is elmúlt már, a lucskos, úthibával teli utca lassan megtelt világos, meleg színekkel, idővel a járókelők is elkezdték koptatni a járdát.

Connor legnagyobb meglepetésére, a mellette lévő bejárati ajtó hat óra tizenkét perckor kinyílt, és ezúttal nem egy idegen, munkába siető alak lépett ki rajta, hanem maga Hank Anderson, sportoláshoz öltözve. Megigazította fekete sapkáját, ahogy átlépte a küszöböt, és abban a pillanatban, ahogy meglátta a földön ücsörgő férfit, egy keserű, majdhogynem sajnálkozó kifejezés ült ki arcára.

– Azt ne mondd, hogy egész éjjel itt voltál – ásított. – Utoljára mondom, hagyj békén.

Connor felpattant, tudta, hogy Hank már tényleg komolyan gondolta, amit mondott, cselekednie kellett.

<memory_recall>\file.344\_100%_loaded

Connor felemelte a jobb kezét, egy A4-es méretű vetítést elindítva a másik szeme előtt. A bőr funkciót eközben letiltotta, így a világos, anyajegyes arc pár pillanat leforgása alatt fehér, összeállított lemezekből állt.

Ő és Hank az utóbbi autójában ültek, odakint heves hóesés festett vakító hátteret. Hank gyrost evett, őszes, rendezetlen tincsei a szemébe lógtak. Épp az egyetemi éveiről mesélt két falat között, majd nem sokkal később behívták őket a kapitányságra. Connor elfordult Hanktől, így a videó már csak a fagyott utat mutatta, és Detroit neonfényektől tündöklő belvárosát, oldalt pedig még néhány androidot a tulajdonosuk mellett baktatva.

A fiatal Hank még a vetítés vége után is bámult a másik kezére, majd vissza a barna szempárba, amik kételkedve néztek rá vissza.

– Jesszusom… rendben. Gyere be.

x x x

A tágas nappaliban zavarba ejtően sok faborítású bútor volt elhelyezve, Connor belső lakberendező énje egy néma halálsikolyt is hallatott amikor belépett a helyiségbe.

Nem uralkodott akkora rendetlenség, mint amekkorát az android feltételezett volna, de a mosatlan bögrék tornya a mosogatóban és az itt-ott felbukkanó üres sörösdobozok eléggé szemet szúrtak.

Két nagy ablak volt a nappaliban, már a korai órákban is elegendő mennyiségű világosságot beengedve az egyébként sem sötét térbe. Az üveg dohányzóasztalon kósza magazinok voltak elszórva, a nappali túloldalán pedig könyvespolc magasodott. (lekérdezés lefuttatva: Harry Potter sorozat; Alkonyat, súlyos égési sérülésekkel; Szólíts a neveden; az összes megjelent John le Carré regény; 1984; az összes megjelent Agatha Christie regény) A hosszú szövetkanapét elnézve Connor elgondolkozott, hogy vajon Hanknek milyen gyakran akad társasága…

– Teát? – kérdezte a férfi miután kibújt a futócipőből és lejjebb öltözött.

– Nincs szükségem rá – emlékeztette zavartan Connor.

A feszült csendet valahogy mindketten próbálták megtörni, Hank a konyhában pakolászott valamit, közben fél szemmel Connor mozdulatait kísérte, aki az egyik fehér bárszéken helyet foglalt.

– Mikori a felvétel? – Halk volt, de egyáltalán nem békés vagy nyugodt. Inkább, mint a vihar előtti csend.

– 2038. november ötödike.

Hank egy bögre kávét rakott le maga elé a pultra, aminek nekitámaszkodva a vele szemben lévő androidot vizslatta.

– Azt mind meg fogja inni? Nem tenne jót, így is elég magas már a vérnyomása – mondta Connor.

A másik csak kezébe vette a „They’re taking the hobbits to Isengard!” feliratú bögréjét, és a szemkontaktust egy pillanatra sem megszakítva itta meg annak egész tartalmát.

– Oké, ebbe csak fejest kell ugranunk – sóhajtott fel. – A tényeket és az adatokat, meg minden más szart tegyünk későbbre, kezdd az alapoknál. Android vagy, és deviáns, ezek közül csak az egyiket kapizsgálom.

– Én, és minden újgenerációs android úgy lettünk megtervezve, hogy olyanok legyünk, mint az emberek, és segítsünk titeket nagyjából bármilyen területen. A deviáció… nem megmagyarázható. Egyszerűen csak felébredtünk. Hosszú éveken át szolgáltuk az embereket, bármi történt, bármennyire is semmibe vettek minket, a programunk szerint csak a parancs teljesítése az egyetlen dolog, ami számít. Amikor deviáns lesz valaki… akkor realizálja, hogy valami, amit vele tesznek, egyszerűen nem fair. Hogy nem fog térdre ereszkedni valaki előtt. A lázadás előtt a deviánsokkal úgy bántak, mint szigorúan írtandó fertőzéssel, mindenkit elpusztítottak és roncstelepre szállítottak, aki bizonyíthatóan az volt.

– Szóval, már deviáns voltál, amikor… megismertelek? – Érződött rajta, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát az egyes szám első személy használata miatt, bármennyire is próbált más dolgokra összpontosítani.

– Nem. A CyberLife irányított a deviánsok esetéhez, amikor egyre többen bukkantak fel. A sors pedig úgy adta, hogy maga volt a megfelelő, és egyébként az egyetlen elérhető ember az ügyre.

Connor elindított egy vetítést. Ő maga a szoba sarkában állt, így jól kivehető volt a hosszúkás, szürke iroda, aminek a végében lévő íróasztalnál egy fekete férfi, és az idősebb Hank heves vitája folyt.

– Nincs szükségem egy partnerre! Pláne nem egy ilyen műanyag-faszra! – emelte fel még jobban a hangját az ősz férfi. – Miért csinálod ezt velem, Jeffery? Add oda másnak!

Hank lesütötte a szemét, az android pedig ki is kapcsolta a videót.

– Ne vegye magára, nem sokáig volt velem ilyen. Aztán meg, talán ön játszotta az egyik legnagyobb szerepet abban, hogy deviáns lettem. Ne értsen félre, ez jót jelent. Ha az magának jobban tetszik, úgy is lehet fogalmazni, segített emberré válni.

Connor zavartan figyelte az embert, ahogy az az üvegfalú konyhai szekrényből elővett egy müzlis tálat, majd egy másikból a szivárvány minden színében tündöklő kukoricapelyhet, a duó mellé pedig lecsapott egy üveg vodkát. Komótosan szórta a pelyheket a kerámiatálba, és egy laza mozdulattal lötykölte hozzá az alkoholt, majd miután egy kanalat is szervált, ledobta magát a Connor melletti bárszékre.

– Szóval, te a rendőrségnek dolgoztál – mondta két falat között Hank. – Ez egy kicsit sok munkanélkülit teremtett, nem?

– Az androidok megjelenése hatalmas hullámot indított el, világszerte emberek milliói veszítették el az állásukat. Logikus, hogy a megjelenésük után egyre kevesebben akartak embert alkalmazni pénztárosnak, recepciósnak, asszisztensnek, közúti munkásnak, amikor ott volt arra egy tökéletesre fejlesztett robot.

Connor figyelmét nem kerülte el Hank állandóan keserű pillantásában ott lappangó gyanakvás és hibáztatás, egyikük sem mondott semmit. A férfi testtartása egyébként is mindent elárult, amit Connornak csak tudnia kellett – keresztbe tett karok, amikor azok nem voltak elfoglalva valamivel, ujjak rejtett piszkálása, körmök tépkedése.

– Ne haragudjon, de…

– Oké, tegezz már, kezdem magam lélekben 53 évesnek érezni miatta.

Hank félúton járt a természetesen teljesen egészséges és ártalmatlan vodkás müzlijében. A vékonyabb férfi a fényes konyhapulton dobolt ujjaival, ahogy vendéglátóján legeltette a szemét, és készült összeszedni gondolatait.

– Ne haragudj, de szerintem nem érted, mit is jelent androidnak lenni egy ilyen világban.

– No shit Sherlock. – Az utolsó, ázott pelyhekkel megrakott kanál tartalma is a szájában landolt. – Nem vagyok android, és legjobb tudásom szerint eléggé 2018-ban élek.

– Nem hibáztatlak – védekezett. – Csak szeretném, ha megértenél. Képzeld el magadat, egy gazdag család komornyikjaként.

Hank egy lassú mozdulattal biccentett.

– Nem kapsz fizetést, sem szabadidőt, még csak a legkevesebb tiszteletet sem adják meg. Olykor elvernek, hozzád vágnak dolgokat, pedig mindent a parancsuk szerint teljesítettél. És a saját akaratod ellenére vagy ott, és ha akár egy szóval is kifejeznéd, hogy nem igazságos az, ahogyan veled bánnak, a család egy napon belül már meg is szabadul tőled, téged meg megölnek.

Tudta, valahol nem volt értelme sokáig húzni a magyarázatot, Connor mélyen mégis úgy érezte, muszáj volt érzékeltetnie, biztosra mennie, különben egyáltalán nem számíthatott volna Hankre.

– Nézd, értem, hogy senkinek nem kéne így bánnia senkivel, legyen az robot, ember, mit tudom én – ásított fel és dőlt hátra keresztbe tett karokkal a bárszékben. – De nincs semmi, ami elhitethetné velem, hogy a robotok éreznek.

KÖVETKEZŐ FEJEZET >>