Just a little while longer - 3. fejezet

Hey ppl! Meghoztam a harmadik fejezetet, kezdenek felgyorsulni az események, whoa :D Jó olvasást! :3

wattpad || ao3 || merengő

Amerikai Egyesült Államok, Michigan, Detroit, 2018. február 20. 19:26:04

Az idő igazából nem létezik, ahogy az univerzum sem, tehát maga Connor sem. Legalábbis az android erre jutott egy koszos sikátorban való három órán át tartó önsajnáltatás után. Mégis mit tehetett volna? Elképzeli, ahogy beleordít Heather fejébe, hogy igen, az illegális banda valóban időutazással foglalkozott? Azon már túlvolt.

A sikátor kényelmes egy hely volt, a két hatalmas kuka pompás takarást biztosított neki, így szerencsére három óra alatt senkinek nem tűnt fel a húszas évei legvégét rovó, reményveszett férfi a téglafalnak dőlve. Az ilyenekhez meg egyébként is hozzá voltak szokva az emberek akkoriban, érthető okokból.

Connor nem mehetett sehova. 2018-ban az androidok fejlesztése egy Sophia nevű mozgó próbababa szintjén állt, aki ha nem értett valamit, csak azt válaszolta: Úgyszintén! Bezzeg ő kapott állampolgárságot, aztán jött Kamski, megalapította a CyberLife-ot, és az emberiség annyira le volt nyűgözve az új technológiától, hogy egy pillanatig sem gondolkoztak el a teremtmények személyes jogain. Tipikus.

Az emberek általános elmaradottságuk lévén kicsi volt rá az esély, hogy felfedjék Connor valódi kilétét, de ha bárhova bement volna segítségért, előbb-utóbb elkérték volna az iratait, kérdezősködtek volna a családjáról, vagy csak szimplán megkérdezték volna a vezetéknevét – jelen állás szerint Connor a felsoroltak közül egyikkel sem rendelkezett.

A legjobb döntésnek látta, hogyha keres egy megfelelő helyet, ahol elrejtheti saját testét és kikapcsolhat. Esetleg hagyott volna egy üzenetet, ha húsz, harminc évvel később mégis rábukkannának, tudja meg a kormány, mi történt. Így csak nem okozhat bajt, gondolta.

Az időutazás mindig is az egyik legkényesebb fajta tanulmány volt, semmilyen film nem ért a közelébe egy teljesen logikus, tudományos magyarázatnak (pedig Connor három óra alatt mintegy 476 időutazással kapcsolatos könyv és film cselekményét nézte át), így semmi sem volt garantált.

Connor hitt a pillangó-effektusban. Ennek következtében meg volt róla győződve, hogy már a puszta jelenlétével is hatalmas károkat okozhatott.

Elkezdett megfelelő helyszínt keresni, ahol kikapcsolhatja magát. A sikátorban töltött első órájában még eszeveszetten kereste a megoldást, a kiutat, a helyes döntést, a másodikban próbálta tagadni sorsát, a harmadikban pedig feladva mindent bámult a szemközti téglafalra.

Nem akart meghalni. Fél évet élt, és ha őszintén meg kellett mondania, a belvárosi lakásban kuksolás és a tizenhat óra munka minden nap sok minden volt, csak nem valódi élet.

Az összes barátja gyerek, tinédzser volt 2018-ban, vagy androidok voltak, akiknek kellett még tizenöt év, hogy egyáltalán létrejöjjenek. Senki nem volt, senki…

Hank Anderson neve villámcsapásként érte Connort.

1985-ben született, így 32 éves volt ebben a jelenben. Abban a pillanatban máris minden olyan pofonegyszerűnek tűnt, mintha azon nyomban besétálhatna a rendőrségre, leülhetne a férfi mellé, és régi jó barátként köszönthetné. A gondolat, hogy mégis volt valaki, aki köti ehhez a Földhöz, önmagában változtatott meg mindent. A hideg, nyirkos aszfaltot, a záportól teljesen elázott, nehéz egyenruha érzetét, minden körülötte történő dolog egy szempillantás alatt kezdett nyers reményt árasztani.

Megígérte magának, hogy meg fogja találni Hanket, még ha ez egy egész idővonal katasztrófába való vezetése is került. Szüksége volt Hankre.

x x x

Két napig bolyongott Detroit ötödik kerületében, ami elméletben Hank akkori lakhelye lehetett. Főképp bárokba járt esténként Anderson hadnagy után kutatva (egész nosztalgikus érzése támadt) egyszer pedig próbált hozzáférni a rendőrségi adatbázishoz, sikertelenül.

A harmadik napon Connor hét óra harminc perckor megfogadta, hogy megváltja a világot és megkeresi régi barátját a múltban, majd hét óra harminckét perckor feladta minden reményét, és keresett egy kocsmát. Való igaz, ez talán erős túlzás volt, ámde az android valahogy aznap este mégis ott kötött ki az egyik legközelebbi bár székében, egy pohár vodka előtt, amit egyébként szándékozott felhajtani. (Noha a legutóbbi update óta képes volt ételt és folyadékot bevinni, a dolognak nem sok haszna volt.)

Mentségére szóljon, előtte minden olyan helyiséget végigjárt az utcában, ahol csak kapható volt alkohol.

A kocsma annyira büdös volt, hogy ki kellett kapcsolnia a szagló szenzorait. Ha ezt nem vette figyelembe, a faborítású falak és az oda felaggasztott régi fényképek, és a zöld bőrülések egész kellemes összhatást keltettek.

Az az egy deci alkohol mégiscsak végül a mesterséges gyomrában kötött ki. Lustán támaszkodott a pultra, és nézte a híreket. Az ISIS felelősséget vállalt a Shiite Militiai támadásért, meggyilkolták Tonya Harveyt és Celine Walkert, Iskolai lövöldözések túlélői tüntetnek Floridában… Connor ajkai keserű, lusta ívű mosolyra húzódtak a világ problémáinak hallatán.

Több adatot kellett volna lementenie Hankről, gondolta magában. Természetesen nem volt mindenhez hozzáférése, de biztosan szerepelt az aktájában valami konkrétabb, ami 2018-ban jól jön…

32 éves, ekkor is Detroit belvárosában élt, ez eddig tiszta volt. A férfiben felvetődött egy ötlet, miszerint ha bejuthatna a rendőrkapitányságra, ott már játszi könnyedséggel kinyerheti a lakcímét, vagy jelenlegi tartózkodási helyét.

Connor szinte érezte, ahogy hevesen ide-oda cikázó gondolatai, egyszer csak lendületesen meghúzzák a kéziféket. Mégis mi értelme lenne Hankhez fordulni? Nem volt valószínű, hogy tárt karokkal fogadna egy idegent, aki állítása szerint egy android és a jövőből érkezett. Connor látta maga előtt, ahogy egy izmos, barna hajú férfi fél perc társalgás után behúz neki egy nagyot. Noha még mindig nem volt képes fájdalmat érezni, voltak határok.

– Jól érzi magát?

A hang, ami kizökkentette a bárpultostól származott, a nagydarab férfitól, apró mandulaszemekkel és egyenletlen borostával. Connor először abban sem volt biztos, hogy egyáltalán őt kérdezte-e.

– Köszönöm, csak fáradt vagyok – válaszolt halkan. – Fizetnék is.

– Egy pillanat. – Elfordult egy másik vendéghez, és poharakat törölgetett egy olyan ronggyal, ami koszosabb volt, mint maga a felület amit tisztítani akart. – Kettő és fél dollár.

Connor a székben fészkelődött, és megállt a mozdulat kellős közepében. Egy centje sem volt.

Egy mosolyt megeresztve vette a kezébe a vékony papírost, majd úgy tett, mintha a kabátja belső zsebében keresné a tárcáját, eközben pedig megvárta, hogy a pultos kiszolgáljon valaki mást. Amikor elég messze volt tőle, és majdnem teljesen háttal, felpattant a bárszékről, és az ajtót feltépve elfutott.

Az első sarkon vette észre, hogy valaki követi. Jó, sőt, kitűnő erőnléttel rendelkezett, Connor harmadjára váltott hirtelen irányt, a távolság köztük mégis csak csökkenni és csökkenni látszott. Egy kisbolt melletti zsákutcába rohant be, a sokadik pocsolyát átugorva mászott fel a szeméttárolókra, ahonnan ugrott volna tovább a tető felé, de egy izmos kéz a kabátjánál fogva visszarántotta.

Connor nem esett nagyot, de elég volt ahhoz, hogy ne tudjon egyből feltápászkodni.

– Kérem, ne bántson, csak nem volt nálam pénz és megijedtem! – Ez volt a legjobb lehetőség, amire gondolni tudott, az emberek többsége semlegesen reagál rá.

Az idegen nála fél fejjel volt magasabb, a gyér közvilágításnak hála csak a karcsú sziluettjét tudta kivenni, viszont az övén lévő fegyvert így is tisztán látta. Nem vette elő, de Connor valahol érezte, hogyha elszúr valamit, ez mindjárt megváltozik.

– Nem foglak, ha nem futsz tovább, baromarc – mondta unottan. Még csak nem is lihegett. – De a jó barátomnak a bárban szerintem hiányzik az a két és fél dollár.

Viszont ez a hang… ehhez a hanghoz nem kellett analízis, Connor mind közül felismerte volna, tartozzon bármilyen idős emberhez is.

– Hank – lehelte a hideg levegőbe, megsemmisülve.

A férfi abban a pillanatban hátrált egy lépést, jobb keze már a pisztolyán pihent.

– Honnan tudod a nevemet? A büdös életben nem láttalak, és egy átlagember nem tud így futni. Ó, basszameg, már engem követni kell – forgatta a szemét, a fegyvert immáron a kezében tartva. – Volontov küldött? Vagy az a hülye főnököm volt, hogy megint ellenőrizzen? Még a göncödet sem tudták megcsinálni rendesen, úgy tűnik. – Connor futva pillantott saját rendőrségi egyenruhájára. – Tudtad, hogy mikor vagyok ott. Hanyadszorra voltál a bárban?

– Nem, nem, nem dolgozom senkinek, az életemre esküszöm! – Feltartotta a kezét, feszülten nézett a fiatal arcra, és a kékeszöld szempárba. Semmit nem tudott leolvasni róla. – Meg… meg tudom magyarázni.

Hank hallgatott, a fegyvert viszont le nem eresztette.

– Rendben, tudod a nevemet. Mi mást még? Tudsz a riasztásról, amit ma kaptam? A nemrég elesett kollégámról, akit követtek? Vagy az e hónapban megoldott ügyeim listája is megvan? – Szinte nem is pislogott, pedig a szél egy adag hosszú, barna tincset az arcába fújt. – Remélem tudod, hogy már alapból be kéne vigyelek, a helyzeted innentől már csak romlani tud.

– Nem fértem hozzá az adatbázishoz, fogalmam sincsen, mi szerepel az aktájában… - Hank közelebb lépett, Connor homloka és a Glock G19 között alig volt két arasznyi tér. Connor behunyta a szemét, és imádkozott, Ra9-hez, Jerichohoz, bármihez, amire csak gondolni tudott. – Viszont… viszont tudom, hogy szereti a heavy metált, a reggeli gabonapehelyhez kávét vagy vodkát önt, és a középiskolában egyszer egy egész éjszakát bent töltött egy Richie nevű barátjával, és eláztatták az egész földszintet moslékkal, azóta sem derült ki, hogy önök voltak azok.

Hank keze lassan leereszkedett, az orra alatt cifrábbnál cifrább káromkodásokat mormogott közben. Idegtépő és hosszú másodperceken át csak némán nézték a másikat, a szemerkélő eső hangja kitöltötte az egész teret.

– Oké, idefigyelj. Ez semmilyen szempontból sincs rendben, úgyhogy most szépen visszasétálunk a bárba a neked hála ott felejtett kabátomért, és szépen elmagyarázod ezt a szituációt, kisapám.

Hank szó nélkül indult meg visszafele, csak pár lépés után nézett vissza a még mindig egy helyben tébláboló férfire, akit viszont a mogorva tekintet mindjárt megindított.

– Az igazat várom – folytatta séta közben Hank, fél kezével közben megigazította apró copfját. – Eltekintek a bárban történtektől, ha nem próbálsz meg kijátszani.

Néhány távoli reklámtábla vakító fénye vetett rájuk színeket ahogyan gyalogoltak tovább a széles, a késői órákban azonban kissé kihalt járdán.

Connor némán ballagott a rendőr mellett, lépésenként új és új kétségek borították el.

– Mr. Anderson…

– Ha már Hanknek szólítottál, Hank – mordult fel a másik. Connor elfojtotta mosolyát, látván, Hanknek húsz év alatt nem változtak meg az apró arcrezdülései, a gyanakvó, folytonosan fáradtnak tűnő tekintete, és fogadni mert volna rá, hogy a gondolkodásmódja sem formálódott át túlzottan.

– Elnézést, Hank. Nincs ellenemre feltárni a teljes igazságot, de kötve hiszem, hogy hinni fog nekem.

– Tíz éve vagyok rendőr, nincs sok minden, ami meg tudna lepni. – A bár előtt megtorpantak, Hank az ablaknak támaszkodott. – Rajta.

– Szerencsésebb lenne máshol megejteni a társalgást, időbe fog telni.

– Jesszus, foglald össze röviden, bemegyek a kabátomért, aztán meglátom, mit kezdjek veled.

– Röviden? – Connor a színpadiasság kedvéért megjátszott egy fáradt sóhajt. – Egy mesterséges intelligencia vagyok, android, rendes néven, amit a CyberLife nevű cég gyártott 2038-ban, rendőrmunkára. 2039-ben már az osztagommal egy illegális tudományos szervezet után kutattunk, majd amikor a markunkba kerültek, kiderült, hogy időutazással foglalkoztak, az egyik tagja, aki szintén android volt, beüzemelte a gépet, és magával együtt engem is visszaküldött huszonegy évvel korábbra, ide. – Csak felvont szemöldökkel nézett a férfire.

– Édesfaszom… – nyögött fel Hank, majd belökte maga előtt a kocsmaajtót.

KÖVETKEZŐ FEJEZET >>