Hű, tudom, végre valamit időben hozok, tudom, tudom :D
Jó olvasást, és köszönöm az eddig visszajelzéseket! <3
Connor
leguggolva tért ki, majd felugrott, célba véve az illető karjait egy rúgással
kilökte a fegyvert a markolásából, viszont eközben a figyelme lelankadt,
ellenfele ezt kihasználva megragadta a csuklóját, és teljes erőből a falhoz
vágta.
Az ő
kezéből is kiesett a fegyver, nem volt ideje már utánanyúlni, a közelharcot
kellett választania. Próbált nyakra, ágyékra célozni, azonban ellenfele
profibbnak tűnt, mint azt eredeti számításai szerint megállapította – minden
ütését tökéletes mozdulatokkal hárított el.
Amikor
Connor végre fölénybe került, a jobb karjával a torka körül, a szeme sarkából
megpillantotta a másik triót, elöl Barnest, aki egy pillanatig sem habozott, és
leadott egy lövést, egyenesen a férfi bordái közé. A töltény alig pár centire suhant el Connor mellett.
Barnes már
nem figyelt a munkatársa – jogosan – sértett arckifejezésére, hanem hitetlenkedve
meredt a támadó ruháját átáztató folyadékon. Kék vér. Android volt.
–
Zacharias, vidd vissza Elyse-t a furgonba, most! A többiekkel azonnal betörjük
a másik ajtót, Heather, hátulról fedezel minket!
Az újonc
fiú, még mindig az ájulás szélén lévő nő sebéhez tartva kabátjának ujját azon
nyomban kitámolygott vele.
Barnes
elindult befelé, a többiek szó nélkül követték.
Az épület
másik végében ketten álltak, egy kisebb szobányi számítógép mellett. Csak az
egyikőjüknél volt fegyver, ő viszont abban a pillanatban lőni kezdett. Egy
töltény sem érte őket, pontatlan, határozottan emberi célzás volt. Heather és Barnes
vele voltak elfoglalva, Connor a másik után futott, aki időközben menekülőre
fogta volna.
Gyors
volt, Connornak végül meg kellett lőnie a lábát, hogy biztosan elkapja.
Visszavonszolta az ismeretlen berendezéshez (analízis
sikertelen: 12% beszkennelve), ahol a többiek már a másikat is ártalmatlanná
tették.
– Hányan
vagytok? – kérdezte ingerülten Barnes.
Mindketten
hallgattak.
A férfi
lábából, akit Connor fogott le, kék vér kezdett csordogálni. A hadnagy meg sem
próbálta elrejteni enyhén undorodott, hitetlenkedő képét.
– Hadnagy,
Elyse és Zacharias nem válaszolnak! – Heather általában nem zökkentette ki a
feletteseit. Connor felismerte a félelmét. A vonal mindannyiójuknál teljesen
néma volt, valami folyamatosan zavarta az adást – el lettek zárva a külvilágtól.
– Ahogy az
embereknél szokás mondani; a holtak nem mesélnek.
Az idegen,
higgadt hang egy harmadik valakitől származott, akit egészen eddig Connor
szenzorjai egyáltalán nem érzékeltek. Ott állt, a csapattól pár méterre, és
fegyvert fogott Parkerre.
Parker, a
maga alacsony termetével, barna, göndör fürtjeivel és aprócska, seszínű szemeivel mindig is
sebezhetőnek tűnt, olyasvalakinek, akinek nem való a bűnüldözés. Akkor pedig,
ahogyan háttal állva a nőnek is érezte a fegyver felé mutató végét, egy cseppnyi
gyávaság nem ült ki az arcára. Conorra nézett, mint aki azt mondja: „Ha kell, nem félek meghalni.”
Connor
számításba kezdett. Hat lehetséges opció volt a helyzet legyőzésére, azonban
kettőnek volt 40% feletti esélye a sikerre, az egyik pedig valószínűleg kárt
tett volna a számítógépben, amit a rendőr nem engedhetett meg magának. Észlelte
a belőle áradó sugárzást, túl sokféle lehetséges következménye volt egy
esetleges sérülésnek, robbanásnak.
– Tegyétek
le a fegyvert – mondta a nő, továbbra is az árnyékban maradva. – Tudom, hogy
kalkulálsz, Connor. Csak semmi trükk.
Tehát a nő
is android. Nem lehet régebbi, mint egy éves, és több mint valószínű, hogy
továbbfejlesztették, emberi és android kezek egyaránt.
Az osztag
nem mozdult.
–
Feláldozná két társát? – Barnes szorított a fogásán, és még jobban a
halántékának nyomta a fegyvert a másik nőnek.
– Ha nem
teszik azt, amit mondok, ám legyen – folytatta. – Befejezem nélkülük is,
viszont maguk aligha fogják élve elhagyni az épületet.
– Barnes
hadnagy – nézett rá Connor kérlelően. – Mit fejez be nélkülük? Vannak még
többen is?
– Már
messze járnak – préselte ki a hangokat a vérző lábú android, Connor
szorításában mozgolódva. – Nem is számít már, kész vagyunk.
– Nem!
Adjuk fel magunkat, de ne tegyük ezt! – A Barnes által lefogott nő könnyezni
kezdett.
– Nem
fogjuk feladni magunkat nekik! Connor, Heather, most is rabszolgák vagytok, hát
nem látjátok? Értetek is küzdünk! Connor, te, te voltál az aki Markussal
vezette a lázadást, nem? Miért szolgálod még őket?
– Hogy
érted, hogy értünk is küzdetek? – (kalkulálás végrehajtva:
sikerre való esély 57%)
– Azt
hiszed, megkaphatod majd az állampolgárságodat? Fizetést, nyugodt életet? Az
emberek soha nem fognak befogadni minket, ha nem mi leszünk azok, akik tényleg változtatnak!
– Mi
láttuk, láttuk milyen lesz nekünk! Nektek, és a többi androidnak minket kéne
éltetnie, amiért feláldozzuk magunkat, és megváltoztatjuk a sorsunkat! –
hadarta a másik.
Barnes
hadnagy sosem volt a szavak embere, nyugtalankodni kezdett, Connor leintette. Ő
még hitt a diplomáciában, ha pedig mégis fegyverhasználathoz kellett
folyamodnia, legalább kinyert előtte némi információt belőlük.
– Fél év
alatt már értünk el változásokat, nektek sem kell elnyomva éreznetek magatokat
– mondta Connor. – Ha most feladjátok magatokat, sokkal jobban jártok.
A mély
hangú nő előlépett az árnyékból, az ablakokon keresztül beszűrődő gyér fény
szinte vakított sápadt, sebes arcán. Parker tarkójához már hozzáért a fegyvere,
(analízis lefuttatva: Colt 1911), bár
egyikőjük sem nézett ki úgy, mint akit ez zavarna.
Odakintről
rendőrautók szirénázása verte fel a környéket, ráadásul nem is kevés.
– Itt az
utolsó esélyetek – mondta Connor.
Néhány
pillanatig mindenki csendben nézett társaira, miközben a szirénák egyre
hangosabban szóltak, a rendőrautók valószínűleg már körbekerítették az
épületet.
– A tiétek
is itt volt – szólalt meg a sápadt android, és oda sem nézett Parkerre, mikor
meghúzta a ravaszt.
Parker
teste még nem is érintette a betont, amikor a nő a számítógéphez rohant,
ignorálva cinkosait, akiket noha egyáltalán nem kellett félteni. Connort
lefejelte az eddig nyugton lévő foglya, könyökével a következő lendülettel
pedig mellkason vágta.
Több
rendőrosztag viharzott be két oldalról, a káosz csak pillanatról pillanatra
nagyobb lett. Barnes hadnagy a fogásából kiszabaduló lánnyal volt elfoglalva,
Heather pedig Parker gyilkosa nyomába iramodott, aki a szerkezet egyik
monitorjánál kapcsolgatott valamit hevesen. Mindössze annyit tudott elérni,
hogy a kését az oldalába döfte, az egyik főbb bio-komponens tároló helyére –
nagy kárt okozott, de nem volt elég ahhoz, hogy levegye a lábáról.
A beérkező
fegyveresek – mit sem törődve a három detroiti rendőrrel – tüzet nyitottak,
amiből a gépezet is kapott rendesen.
A műszerek
addigi tompa, egyenletes zaja felerősödött, ahogyan az android a kereszttűzben
sem hagyta el mellőlük a helyét, és végleg beindította.
Connor
ekkor tudta leteríteni a férfit, azonban alig sült el a pisztoly, ő már
vetődött is a nő után.
Erős volt,
ezzel próbálta kompenzálni sérülései miatti lassúságát, de mindketten tudták,
hogy hosszútávon nem tud fölényben lenni. Connor próbált lábra menni, hátha ki
tudja billenteni az egyensúlyából, de sem az első, sem a második rúgása nem ért
semmit.
A
szerkezet egyik oldala fényleni kezdett, mintha csak reflektorok százait
kapcsolták volna be, hozzá pedig csatlakozott a veszélyesen magas hőmérséklet.
A női android lerántotta magáról ellenfelét, és még közelebb sétált a fénylő
oldalhoz.
Lomhán, de
a padló kezdte megadni saját magát, egyre több, mélyebb repedés ütődött rajta,
a betonból felszakadó törmelék hópelyhekként szálltak körülöttük. Connor
feltápászkodott, több ponton is szivárgott belőle a kék vér. Az egyetlen dolog,
amire fókuszált, az a sovány alak volt a világosságban, aminek kabátját egy
pillanat leforgása alatt ragadta meg, hogy visszarántsa, de annak lendülete túl
nagy volt. A nő magával rántotta, érezte a hátán a tüzet, a perzselő
forróságot, ahogyan egy utolsó pillantást vetett a raktárépületben lévő
káoszra, mielőtt érezte, ahogyan elnyeli a semmi. És talán akkor, abban a
pillanatban, életében először valódi félelmet érzett.
x x x
dátum: nincs
adat; időpont: nincs adat
rendszerhibakód 234-DF45, konfigurálás 82%, újraindítás szükséges
Connor
papíron nem képes volt fájdalmat érezni. Neki már elég más volt a véleménye,
amikor az újraindítás után a betonon fekve találta magát, és fürdött az égett
szagban.
Tarka
bárányfelhők. Őket látta meg először, és abban a momentumban realizálta, hogy
hatalmas bajban volt, ugyanis egyébként a raktárépület plafonját lett volna
ajánlatos megpillantania.
Lassacskán
feltornázta magát ülő pozícióba, a végtagjai még nem funkcionáltak megfelelően,
így csak várt. Ragacsos, kék folyadék terítette be a törzsét, és ahogy mint azt
utólag észrevette, a tíz méteres körzetében megannyi ilyen folt tündökölt az
úton.
Autóúton
volt? Hol voltak a járművek? Egyáltalán hol voltak a többiek? Hol volt Connor?
Nem tudta
eldönteni, mire kéne koncentrálnia. Sem a perzselt beton szaga, sem a szanaszét
heverő, apró fémalkatrészek és az őket borító kék vér is eltörpült Connor egyre
rosszabbodó kételyei mellett.
Megannyi
funkciója és szkennerje teljesen kikapcsolt, viszont az újraindítással eléggé
várnia kellett. Felállt, fejét ide-oda kapkodta hol a házak és az elszáradt
gyeptenger között. Kertváros, igen.
Ráfókuszált
az egyik közeli, fehér festésű házra, aminek oldaláról Joy Roadot olvasott le.
Joy Road – az adatbázisban több száz Joy road szerepelt, közülük egyik sem
Monroe városában.
Az
egésznek nem volt semmi értelme, Connor csak ezt tudta magában hajtogatni.
Percekig csak a saját tengelye körül forgolódott, tán abban a reményben, hogy a
sokadik fordulatra többet pillant meg, mint kék vért és szenes törmeléket.
Elő
kellett állnia valamilyen tervvel. A csapatnak szüksége volt rá, össze kellett
szednie magát, különösen, hogy a kommunikációs vonal még mindig halott volt.
Megnyalta
a legnagyobb kék vértócsát, hogy analizálhassa (93#441
biokomponens, származás: LT-330 alapú android, adatbázisban nem szereplő frissítésekkel
és modifikációkkal). A tőle jobbra fekvő, zsugorodó, de egyirányú cseppekből
nyilvánvaló volt, hogy az android túlélve, de súlyos sérülésekkel elhagyta a
helyszínt.)
–
Uram…segíthetek? – kérdezte egy nő, aki ott állt a szomszéd ház kocsifelhajtóján,
kezében öntözőkannával. – Kiöntött valamit?
Connor
feltápászkodott, megigazította fekete egyenruháját.
– A nevem
Connor, egy android a Detroiti Rendőrkapitányságról. Nem látott egy női
androidot, 5,8 láb magas, sápadt bőrfelszínnel, sötétbarna, enyhén vöröses hajjal?
A nő
vonakodva mérte végig a férfit, és az aszfaltra fröccsent kék, darabos
folyadékot, mielőtt csak annyit bökött ki;
–
Sajnálom, nem.
Ezzel
hátat fordított, és habozás nélkül be is csapta a kertesház bejárati ajtaját.
Connor
lefuttatott saját magán egy diagnosztikát, próbálta helyrehozni a GPS-t, ami
mint ahogy azt pár perc múlva megmondta, tartózkodási helyként Livonia városát
adta meg.
Azon
gondolkozott, vajon mégis meddig volt kikapcsolt állapotban, hiszen úgy harmincnyolc
mérföldre volt a raktárépülettől, és mi történhetett akkor a többiekkel, ha őt
könnyű szerrel elvitték. A törmelék borította útszakaszra nézve valószínű volt,
hogy túszként akarták elvinni, messzebbre is, mint Detroit, csak útközben
történt valami, ami miatt az androidok menekülőre fogták, őt pedig magára
hagyták. Nem látta nagyobb mértékű robbanás helyét, sem más veszélyforrást,
amiért meg kellett volna hozniuk az áldozatot, miképp elengedik a túszt.
A férfi
még számtalan kísérletet tett osztaga elérésére, mindegyik eredménye ugyan az a
színtiszta némaság volt. Connor ki volt képezve ilyen esetekre, protokollok
tucatjai szerepeltek a programjában, noha abban a pillanatban pont volt képes
hasznosítani a programját. Az érzet, hogy magára lett hagyva, egyre csak
felemésztette, pedig tudta, hogy így-vagy úgy vissza tud kerülni Detroitba.
Elindult
az utcán. Próbált a környéken kamerákat keresni, amikhez hozzáférve az android
nyomára bukkanhatott volna, de egyet sem talált, az úton a vérfoltok pedig
semmire nem vezettek. Sétálás közben a naplementét csodálta, melynek erős, vad
színei lenyugtatták annyira, hogy a rendszerének visszaállítására tudjon
koncentrálni. A szenzorok már rendben voltak (53,6°F,
páratartalom 27%), viszont úgy tűnt, a robbanás – már ha egyáltalán robbanás volt –
sok más funkciót talán végérvényesen károsított meg.
A Joy Road
és az Inkster Road kereszteződésénél elméletben kellett lennie egy
buszmegállónak, Connor pedig jobbra nem tudott gondolni. Az emberi ügynököknek
van az egyenruhájába beépítve vészjeladó, azonban az androidokéba nem találták
érdemesnek – a lázadás előtt a CyberLife gondoskodott az ilyesmiről, azonban a
bukása óta nem létezett a helyzetre egy megfelelő törvény. Mindenesetre, a Connor
beépített nyomkövetőihez hozzáfértek a felettesei, így biztos volt benne, hogy
amint az osztag visszatér Detroitba, őt megkeresik.
Keserű
érzés lett rajta úrrá, ahogyan eszébe jutott az osztag. Ha az a nő nem
blöffölt, Elyse és Zacharias halottak voltak, ahogyan az a szegény Parker is…
Csak remélni tudta, hogy Heather és Barnes hadnagy épségben vannak, és ami
fontosabb, együtt.
Visszamegy
Detroitba és értesíti a központot, nincs minden veszve, ő viszont itt meg tett
minden tőle telhetőt, mondta magának.
A Joy Road
és Inkster Road sarkán lévő buszmegálló kicsi volt, és tömött, a járda pedig
teljesen felrepedezett. Bosszankodva lépte át a nagyobb repedéseket ahogyan a
táblához sétált – amin nem volt kijelző, csak egy nyomtatott, beázott
menetrend.
Connor
elhatározta, hogy nem akarja, és nem is fogja elhinni. Nekitámaszkodott az
egyik lámpaoszlopnak, mintha semmit nem látott volna, s amíg a buszra várt,
elvétette a következő hibát, és a mögötte lévő benzinkutat kezdte el
tanulmányozni. A benzin ára kevesebb, mint három dollár volt gallononként.
Egyetlen egy töltőállomás az egész telken az elektromos autóknak.
–
Elnézést, asszonyom, meg tudná mondani, mennyi az idő? – kérdezett meg egy
gyalogost, hosszúkás, lóarccal, és túlméretezett dzsekivel.
– Persze,
17:03 – válaszolt a telefonjára pillantva.
Ez nem
volt lehetséges, hiszen magát a riasztást öt óra után pár perccel kapták meg.
– Ne
nézzen már rám így, jesszus – forgatta a szemét a lány, és felé mutatta a (nem
áttetsző, te jó ég) telefonját.
Connor
látta a fehér számokat, amik valóban 17:03-at hirdettek, de az az rémültség
közel sem ért fel ahhoz, mint amikor megpillantotta a dátumot a jobb felső
sarokban: 2018.
február 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése