Ismerős illat, idegen ember

• Fandom: Kingsman
• szavak száma: 429
• hurt/comfort (?)
• Harry és Töki elhunyt barátjuk lakásához mennek.
• zene: x

A két alak úgy állt az apró ház ajtaja előtt, mint akik minimum a világvégére számítanak belépésükkor. Végül az alacsonyabb nyúlt a kilincsért, utoljára még a társára pillantott, majd az ajtó hangtalanul kinyílt, ők pedig még meg sem moccantak.

Meglepő melegség áradt az előszobából. Persze, nem a fűtést vitték túlzásba – a falak világosbarnára voltak festve, legalábbis ahol nem fedte őket poszter, oldalt a fogason furcsábbnál furcsább télikabátok lógtak le, svájcisapkák tömkelege sorakozott a magas polcokon, amik az egész helyiséget bekeretezték. Végül Harry vette rá magát előbb, hogy átlépje a küszöböt.

Sosem járt még ott, mégis jobban otthon érezte magát, mint addig bárhol máshol. Talán – sőt, ahogyan teltek, s múltak a percek egészen biztosan – az illat tette, Merlin illata. Általában nem lehetett érezni, a főhadiszálláson mindent átjárt a különböző tisztítószerek illata, és talán egyfajta, körülírhatatlan kórházi szag. Azonban nem egyszer fordult már elő, hogy Merlin napokig majdnem teljesen egyedül tartózkodott ott, és noha egyáltalán nem lakta be a helyet, Harry meg mert volna rá esküdni, hogy amikor visszatért a küldetésről, érezte az íróasztala körül a levendula és a Kingsman kölni érdekes elegyét.

Így hát amikor ott állt, maga az illat korántsem volt idegen, csakis az intenzitása – tömény volt, előtte, mögötte, körülötte, végül egy mély lélegzet után benne, a tüdejében, átjárta, megmérgezte, meggyógyította, porrá zúzta. Pedig még Töki csak most csukta be mögötte az ajtót. Mikor már az előszoba végében voltak, az idősebbik ügynök odafordult a fiúhoz, kinek szemét már régóta égették a könnyek, Harry pedig ekkor vette észre, hogy tulajdonképpen ő is sír.

Amíg Töki vonásain eluralkodtak az érzelmek, grimaszokká változva, Hart arca kemény és semmilyen volt, mint ő maga. Bőrén a forró könnyek csak ömlöttek, mintha egy elromlott gép ejtené őket, miközben a kém csak nézte a hatalmas nappalit, a falra ragasztott filmes plakátokat, a konyhapulton heverő félbehagyott vacsorát, amelyen legyek tanyáztak. A padló fa volt, egészen világos, a képregényes függönyök be voltak húzva, de a réseken tisztán kivehető volt egy terasz, rajta megannyi növénnyel.

– Azt mondta, amikor majd ennek vége lesz, de csak is akkor- – Töki hangját még sosem hallotta ennyire távolinak.

– Elejthetsz pár könnycseppet, privátban – fejezte be másvalaki, aki biztosan nem Harry volt. A valódi Harry-ből kiveszett minden, és egy üres ember válaszolt tanítványának.

– Pontosan. – Vajon Töki tényleg mondott valamit? Vagy csak az üres ügynök képzelte el maga elé a szájának mozgását?

Töki megtörte az ígéretét, amit még talán tizenkét éves korában tett, hogy nem sír idősebb – sőt, tulajdonképpen semmilyen – ember előtt. Kapaszkodott a tanítójába, jobban, mint a saját életébe, azonban az nem ölelte vissza.

Azon a napon elvesztették a legjobb barátjukat, mégis egy idegen lakásában álltak.