2017. október 10., kedd

...és megindultak a könnyek


  • Percy Jackson és az Olimposziak / Olimposz Hősei
  • Percico / Percabeth
  • hurt/comfort
  • Nico visszatér a Félvér Táborba pár napra, és miután meghallja egy este az álompár veszekedését, nem hagyta nyugodni a gondolat, és átment vigasztalni a megtört lelket

Nico az éjszaka közepén, a sűrű erdőben zihálva, könnyáztatta arccal csak arra tudott gondolni, hogy soha többé nem akarja látni a Félvér Tábort. Soha nem dobálózott volna ilyesmivel, de abban a pillanatban a Tartaroszba kívánta a tábortüzet, jó néhány bungaló lakóit… vagy talán csak kettőét. Sőt, ahogyan csak haladt felfele a dombon, egyre jobban el volt veszve önmagában, és nem tudta mit akar. A saját boldogságát, vagy a fiúét, akit szeretett?
24 órával ezelőtt
Későre járt már, azonban egyáltalán nem jött álom a szemére, sőt, kifejezetten éber volt, és nem hagyta nyugodni az előbbi hatalmas ajtócsapás, amit a hármas bungaló felől hallott. Először próbált szemet hunyni felette, de ahogyan csak tovább forgolódott az ágyában, számolta a csontváz-bárányokat, gondolatai nem tudtak másfelé kószálni. Így hát feltápászkodott a priccsről, és mielőtt kilépett a bungaló ajtaján, egy darabig csak a függöny mögül leste a külvilágot. Az Aphrodité bungalóban még égett a lámpa, ahogyan az Athénében is, és bár a Poszeidón sötét volt, Nico továbbra is meg volt győződve róla, hogy onnan hallotta a hangokat. Gyorsan körülnézett, és kislisszolt az éjszaka hűvösébe, amihez az ő fekete sortja és vékony, Fall out boy-os pólója határozottan kevésnek bizonyult.
Szaporán szedte a lábait, míg oda nem ért a tengerszagot árasztó épülethez. Gyomra minden egyes alkalommal görcsbe rándult egy kicsit, akárhányszor közel merészkedett hozzá, és nem túl meglepően ez akkor sem volt másképp – tulajdonképpen nem is tudta, mit akart tenni, a kétségek pillanatok alatt hatalmasodtak el rajta, és észre sem vette, hogy már be is kopogott az ajtón. Válasz nem érkezett, Nico ezúttal már határozottabban kopogtatott. Még mindig semmi.
Csontos, vékony ujjai lassan csavarodtak a kilincsre, és gyengén nyomták le azt.
        Percy? – suttogta. – Minden rendben?
Azonban amint beljebb lépett az elhagyatott, megvilágítatlan szobába, már meg is kapta a választ. A félisten ott állt a szökőkút előtt, Nicónak háttal, és csak lassacskán fordult meg.
        Igen – válaszolta rekedtesen Percy, ami egyáltalán nem győzte meg őt.
Kék pulóvert viselt, haja mindenfelé állt, ami megszokott volt, viszont üveges tekintete és vörös szemei már annál kevésbé.
        Te sírtál? – Nico megijedt, amint szavai elhagyták a száját, nem akart egyből így fogalmazni, de már nem szívhatta vissza.
        Nem érdekes.
Percy elkezdett tenni-venni, levetett cipőjét a helyére rakta, mindegy volt, mit csinált, amíg nem kellett Nico szemébe néznie. Persze ezt a fiú rögtön észrevette, és nem igen díjazta.
Ami azt illeti, fogalma sem volt, mit kezdjen egy szomorú emberrel, ő nem értett az érzelmekhez. Vagy csak általánosságban az emberkehez nem értett…
        Percy.
Nico elrejtette a félő, magatehetetlen fiút egy keményebb, sötét tekintet mögé, ahogy azt már évek óta csinálta. Percy megállt a mozdulat közben, majd lassacskán végre vette a bátorságot, és teljesen a fiú felé fordult, de nem mondott neki semmit, csak már-már zavarba ejtően sokáig nézte őt.
        Összevesztünk. Én és Annabeth. – A szavak olyan nehezen jöttek ki a torkán, mintha egy égető lánc lett volna a nyaka köré csavarva.
        Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-e, de-
        Láttad, hogy nem vagyok, mehetsz vissza aludni. – Lehunyta a szemét, ahogy nekidőlt az emeleteságynak, hangjában továbbra sem volt semmi élet. – Fáradt leszel holnap.
        És te még ilyenkor is másokra gondolsz. Hihetetlen vagy.
Percy már nem reagált, szeme továbbra is csukva volt, de Nico már látta az alatta gyűlő, fényes könnyeket, ezután pedig már nem is tudta, mit csinál, csak tette, amit egy belső hang súgott neki.
A tengerillatú fiú pár másodperc elteltével ölelte vissza őt. Majd megindultak a könnyek. Áztatták és égették Nico pólóját szorgosan, Percy egész testében remegett, és olyan szorosan és görcsösen kapaszkodott a nála egy fejjel alacsonyabb félistenbe, mint még soha senkibe. Nico szíve majd kiugrott a helyéről, elöntötte a keserédes boldogság, hogy megölelheti a fiút, azonban még mindig a tényező, miszerint még mindig Annabeth körül forog minden.
     –  Nem akarom elveszíteni. - Alig lehetett hallani a hangját, pedig az egész környék csendes volt. - Biztos nem élnm túl. És.. és ezt más nem igazán értheti, de mindig bennem van, hogy sosem leszek elég jó neki. Hogy majd ha úgy alakul, nem tudom megvédeni őt. És majd e-eljön a nap, amikor találkozik valakivel, aki sokkal jobb nálam, és azt tudja neki adni, amit tényleg érdemel. Én csak... félek
Nico még sosem hallotta így beszélni őt.
        Majd… rendben lesznek a dolgok. – Már majdhogynem neki volt sírhatnékja, ahogyan elkezdett beszélni. – Annabeth… szeret téged, nincs más a világon aki jobban illene hozzád. Minden rendben lesz…
        Nico.
        Hm?
        Köszönöm.
        Percy, takarodó! – hallatszott kintről Kheirón hangja, aki nyilván hallotta, hogy még beszél valakihez, majd a patadobogásból arra lehetett következtetni, elindult a bungaló felé.
        Gyorsan, bújj be oda! – mutatott Percy az egyetlen megágyazott ágy takaró -és párnakupacára, azzal a mozdulattal pedig villámgyorsan letörölte arcáról a könnyeket pulóvere ujjával.
Nico villámgyorsan lépett el Percytől, és vetődött be a takaró alá, magzatpózba összehúzva magát, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy Kheirón benézzen.
        Kihez beszéltél? – nyitotta ki az ajtót a kentaur.
        Írisz-üzenetet küldtem – hadarta el a félvér.
        Rendben… De nyomás aludni!
Nico már csak azt hallotta, ahogy Kheirón elindult kifele, Percy alatt pedig nyikorgott a padlódeszka… és befeküdt mellé. Fogalma sem volt, mit csináljon vagy mondjon, abban sem volt biztos, mondhat-e már valamit, lévén, Percy is némaságba burkolózott, hosszas fülelés után pedig már nem tudta visszatartani a kuncogást.
        Szerintem nem hitte el – fordult Nico felé egy széles vigyorral, aki viszont enyhén bepánikolt Percy közelségétől, de legalább örömmel konstatálta, hogy a fiú mosolyog.
        Fogalmam sincs, miért – motyogta mosolyogva. Hirtelen szörnyen álmos lett, de félt elaludni a bungalóban, elsősorban, mert reggel ezért majd kap a fejére, másrészről meg nem igazán akart egy ágyban aludni a fiúval, akit az előbb vígasztalt a tökéletes barátnőjével való veszekedése miatt. Így hát elkezdett feltápászkodni. – Vissza kell mennem. – És lám, Nico di Angelo megint az eszére hallgatott a szíve helyett… tulajdonképpen már a napját sem tudta, mikor tette az ellenkezőjét. – Remélem, jól lesze-
Nem tudott tovább menni, ekkor vette észre, hogy Percy ujjai szorosan az övéi köré vannak kulcsolva. Csak úgy cikáztak benne a gondolatok, zavartan nézett le a másikra, aki csak megtörten pislogott vissza rá.
        Kheirón még biztos kint van, kiszúrna, ha kimész.
        Igaz.
Megint hiú ábrándokat kergetett. Percy csak magát és őt akarta óvni a leszidástól, nem akart se többet, se kevesebbet, neki pedig mégis sikerült ezer meg ezer más dolgot beleképzelnie, ahogyan azt ismeretségük óta mindig is tette.
Visszafeküdt mellé, talán még görcsösebben, mint előtte, tekintetét le nem vette a felettük lévő ágy aljáról. Hallotta, ahogyan egyre egyenletesebb Percy légzése, míg már nemtudta volna megmondani, ébren van-e.
        Mikor mész el? – kérdezte félálomban Poszeidón fia.
Nico először azt hitte, ki akarja tessékelni a bungalóból, aztán rájött, hogy a táborból való távozására kíváncsi.
        Nem tudom – suttogta. – Talán pár éjszakát még maradok, borzalmas állapotban van a Hádész bungaló! – tettetett felháborodást. – Egyébként meg, tényleg fogalmam sincs. Egyelőre… nagyon jól érzem magam itt. Aztán ha hív a mély, megyek. Így van ez.
Már nem kapott választ elhangzott szavaira – Percy álomba merült. Nicora és ráfért volna már egy kiadós alvás, ehhez kétség nem fért, de az álom csak nem jött a szemére, ahogyan magas pulzusa sem ment lejjebb az idő teltével, pláne azután nem, hogy Percy még mindig fogta a kezét.
A kívülről beszűrődő holdfényben épphogy ki tudta venni a sziluettjét. Oldalra fordult, hosszasan nézte keskeny ajkait, és hosszúra nőtt, fekete tincseit, és azon gondolkozott, hogy egyszer úgyis eljő a hajnal, és fel kell onnan kelnie, de addig is nem fogja veszni hagyni a pillanatot. Most az egyszer nem.
Kezét lassan emelte át Percy felett, hogy átkarolhassa őt, azzal a mozdulattal pedig közelebb hajolt hozzá, míg érezte bőrén a fiú meleg leheletét, és végre lehunyta a szemét. Percy ölelése olyan volt, mint egy… otthon.
A szállingózó porszemcsék megcsillantak a reggeli beszűrődő napsugarakban, az egész Poszeidón bungaló úszott a fényben, és Nico részéről a boldogságban is. Nyújtózott egyet, és már akkor feltűnt neki, hogy túl sok helye van az ágyban, szemei azon nyomban kipattantak, és Percyt sehol nem látta.
Felült az ágyban, már azokon gondolkozott, hogy talán alva járt, és az egészet csak álmodta, vagy ez maga egy álom, amikor kintről meghallott egy csapat másik gyereket elvonulni az épület előtt.
„Basszus basszus basszus”
Minél előbb el kellett tűnnie onnan. Gyorsan körülnézett, a bungalók előtti füves részen csak páran lézengtek, így hát a lehető legfeltűnésmentesebben kitépte az ajtót és elkezdett szaladni a tizenhárma bungaló felé. Ahogyan szippantott egyet a kora reggeli friss, hűvöskés levegőből, és hosszú, szapora léptekkel haladt háza felé, elfogta az a fajta szabadság érzése, amit egyedül való örökös bolyongása a világban sosem adott neki.
Egész szívét elárasztó melegséget az sem tudta megváltoztatni, hogy az egész nap lassan és unalmasan telt, Percy pedig láthatóan kerülte a fiút. Tulajdonképpen a hádész-fiú már nem is emlékezett rá, miként töltötte el a napját, míg azon kapta magát, hogy ismételten a lemenőben lévő napot kémleli, nem is figyelve a mellette elhaladó félvérekre.
        Nico, nem jössz a tábortűzhöz? – kérdezte Piper.
Hirtelen azt sem tudta hol van, olyan gyorsan rántották ki gondolataiból, csak pislogott a sötétbőrű lányra, majd egy bólintásfélét megeresztve elkezdte követni a tömeget.
A tűzhöz egészen közel ült, érezte annak melegét arcán, ami ismételten az éjszakára emlékeztette őt, ahogyan a lángok forrósága, Percy lehelete is kellemesen csapta meg bőrét. Tekintetével máris elkezdte keresni a zöldszemű félvért, meg is találta hamar: majdhogynem a lehető legtávolabb ült tőle, azonban szintén elöl, közel a tűzrakáshoz. Egész nap nem váltottak egy szót sem, Nico valahogy mégis meg tudta állapítani, mi járhatott a fejében, amikor csak egy pillanatra is, de összeakadt tekintetük; Percy semmi olyasmit nem érzett, mint ő. Nico arcáról a halovány mosoly lassacskán olvadt le, és adta át a helyét az addig megszokott, komor ábrázatnak. Mit gondolt? Mit képzelt múlt éjjel? Miért jutott eszébe csak egy pillanatra is, hogy bármi megváltozhat?
Nem figyelt arra, amit a többiek beszéltek. Tulajdonképen soha nem figyelt igazán rájuk. Üres szavak, elhaló csevegések az apró dolgokról, légből kapott, felesleges információk, csacsogás, minden, amit a Szellemkirály utált, aki már akarva-akaratlanul is kimaradt mindenből – hiszen a Szellemkirály nem tartozik sehova.
        Mihez fogtok kezdeni, ha megélnétek a felnőttkort?
A kérdésre felkapta a fejét. Egy nála alig egy évvel fiatalabb lány tette fel, főként az idősebbeknek célozva, de látszólag mindenkit alaposan megdolgoztatott a válasz keresése.
        Író szeretnék lenni – szólt egy szőke fiú halkan. – Hétköznapi emberekről akarok írni, akik önmagukban vívják meg azokat a csatákat, amiket mi karddal és tőrrel, itt.
        Ez nagyon szép – reagált elérzékenyülve egy Aphrodité lány. – Én nekem fogalmam sincs. Talán vissza tudok térni a családi vállalkozáshoz, Texasban, és vihetem tovább... de majd meglátom, mit tartogat a sors számomra.
        Én pedig egyáltalán nem tudom – Percy a földre meredve kezdett beszélni. – Az egyetlen biztos dolog az életemben Annabeth, évek óta. És azt hiszem… azt hiszem, vele akarom leélni a hátralévő életem. Még ha most nem is vagyunk jóban, és nem is ül itt, tényleg komolyan gondolom.
Percy arca abból a távolságból is tisztán láthatóan pírba borult, Nico szeme ezzel egyidejűleg sötétült el. Csend telepedett az ott ülőkre, vagy mindenki elkezdte isteníteni a kapcsolatukat? Bármi is történt ott, Nico nem hallott és nem látott semmit, szeme egyre csak fátylasabb lett a könnyektől, fejében pedig veszedelmes szavak keringtek.
Nem akart feltűnést kelteni, várni akart egy kicsit, hogy ne pont ezen mondatok után álljon fel, de nem bírta már ki, egyszer csak felpattant a helyéről, és a sötét erdő felé futott. Azt hitte, megnyugvást talál a magas fák között a hűvösebb levegőn, hogy majd ha elég gyorsan fut, képes lesz elfutni az érzései elől, vagy talán az erdő egy réme elragadja azt, amit nem akar érezni, ami majd mindenki elől elzárva tartja, örökké.
Nem talált ott semmit, a saját lihegése volt az egyetlen, ami hangot vert, szakadozott légzésén próbált segíteni azokkal a mondatokkal, amikkel mindig is; „Jobb lesz minden, túl fogom élni”, de attól tartott, aznap éjszaka már meghalt. Már a domb tetején állt, maga mögött a távolban a táborral, és csakis arra tudott gondolni, mennyire utálta magát, amiért még mindig ott volt.
A mély lélegzetvételek keserves, hisztérikus zokogásba fordultak, és Nico semmit nem tudott tenni ellenük, egyszerűen minden túl rég óta gyűlt fel benne, minden túl rég óta maradt kimondatlanul, legszívesebben ordított volna… sőt, miért is ne tehette volna meg?
        IGEN, PERCY JACSKON, ROHADTUL SZERELMES VAGYOK BELÉD, ÉS LEGSZÍVESEBBEN AMERIKA MÁSIK FELÉBE HAJÍTANÁM A BARÁTNŐDET, ÉS TUDOD MIT? ÉN VELED ÉLNÉM LE AZT A PÁR NYOMORULT ÉVET, MIELŐTT ÖNGYILKOS LESZEK! INKÁBB FELEJTSD IS EL! ÉLD AZ ÉLETED A ROHADT TÖKÉLETES HELYZETEDDEL, ODAADÓ BARÁTOKKAL ÉS A BEFOGADÓ KÖZÖSSÉGGEL, MERT HÁT PERCY JACKSONT MINDENKI ANNYIRA SZERETI!
Miután már minden létező élőlényt elzavart a környezetéből a kiabálással, csak akkor jött rá, hogy nagy valószínűséggel ezt hallották odalent. A feje már egyenesen széthasadt a fájdalomtól, kardját ledobta maga mellé a száraz fűbe, és lekuporodott mellé magzatpózban, míg nem lépéseket hallott tőle nem messze. Nem nézett fel, még csak nem is reagált, felőle lehetett volna akár Annabeth is, akinek minden bizonnyal minden oka meglett volna rá, hogy végezzen vele, de Nicót már nem érdekelte.

Azonban megérezte a tengerillatot, és a mélyzöld tekintetet a hátán.

8 megjegyzés:

  1. Roohadj meg teeeee
    De azért szeretlek.
    Meg ezt is.
    De azért rohadj meg <3

    VálaszTörlés
  2. Szia! Én már jártam többször is a blogodon, mindig olvasgattam egy kicsit, nagyon jól írsz.:) Be is követtelek, és várom a további cikkeid.
    Ha gondolod less be hozzám is.:)
    További szép napot, puszi :)

    VálaszTörlés
  3. asdfghjklé.
    annyira fájdalmasan jó lett, hogy nem tudok mit mondani.
    köszönöm, hogy megírtad♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nyuuuuh nagyon örülök hogy tetszett, köszönöm szépen :3
      *ad egy kis sütit neki*

      Törlés
  4. Ez valami eszméletlen jó lett! 😍😍
    Mondd, hogy lesz folytatása! Kérlek, annyira érdekel, mit gondol Percy. :3 Mi lesz ebből. (Szegény Nico... :'()
    Várom a Percy Jackson (csak egy kis Solangelot kéreeek) novelláid!! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. az a baj, hogy nem olvastam sem a Trials of Apollot, sem az Olimposz vérét, basically Nico és Will még nem beszéltek egymással, ahol én tartok, szóval nem nagyon szeretnék róluk írni, amíg nem ismerem a kapcsolatukat :D
      De ennek nem lesz folytatása, mindenkinek meghagyom a saját elképzeléseit, wuhahaha :D

      Törlés