- Percy Jackson és az Olimposziak / Olimposz Hősei
- Percico / Percabeth
- hurt/comfort
- Nico visszatér a Félvér Táborba pár napra, és miután meghallja egy este az álompár veszekedését, nem hagyta nyugodni a gondolat, és átment vigasztalni a megtört lelket
Nico az éjszaka közepén, a sűrű erdőben zihálva, könnyáztatta arccal
csak arra tudott gondolni, hogy soha többé nem akarja látni a Félvér Tábort.
Soha nem dobálózott volna ilyesmivel, de abban a pillanatban a Tartaroszba
kívánta a tábortüzet, jó néhány bungaló lakóit… vagy talán csak kettőét. Sőt,
ahogyan csak haladt felfele a dombon, egyre jobban el volt veszve önmagában, és
nem tudta mit akar. A saját boldogságát, vagy a fiúét, akit szeretett?
24 órával ezelőtt
Későre járt már, azonban egyáltalán nem jött álom a szemére, sőt,
kifejezetten éber volt, és nem hagyta nyugodni az előbbi hatalmas ajtócsapás,
amit a hármas bungaló felől hallott. Először próbált szemet hunyni felette, de
ahogyan csak tovább forgolódott az ágyában, számolta a csontváz-bárányokat,
gondolatai nem tudtak másfelé kószálni. Így hát feltápászkodott a priccsről, és
mielőtt kilépett a bungaló ajtaján, egy darabig csak a függöny mögül leste a külvilágot.
Az Aphrodité bungalóban még égett a lámpa, ahogyan az Athénében is, és bár a
Poszeidón sötét volt, Nico továbbra is meg volt győződve róla, hogy onnan
hallotta a hangokat. Gyorsan körülnézett, és kislisszolt az éjszaka hűvösébe,
amihez az ő fekete sortja és vékony, Fall out boy-os pólója határozottan
kevésnek bizonyult.
Szaporán szedte a lábait, míg oda nem ért a tengerszagot árasztó
épülethez. Gyomra minden egyes alkalommal görcsbe rándult egy kicsit,
akárhányszor közel merészkedett hozzá, és nem túl meglepően ez akkor sem volt
másképp – tulajdonképpen nem is tudta, mit akart tenni, a kétségek pillanatok
alatt hatalmasodtak el rajta, és észre sem vette, hogy már be is kopogott az
ajtón. Válasz nem érkezett, Nico ezúttal már határozottabban kopogtatott. Még
mindig semmi.
Csontos, vékony ujjai lassan
csavarodtak a kilincsre, és gyengén nyomták le azt.
–
Percy? – suttogta. – Minden rendben?
Azonban amint beljebb lépett az
elhagyatott, megvilágítatlan szobába, már meg is kapta a választ. A félisten ott
állt a szökőkút előtt, Nicónak háttal, és csak lassacskán fordult meg.
–
Igen – válaszolta rekedtesen Percy, ami
egyáltalán nem győzte meg őt.
Kék
pulóvert viselt, haja mindenfelé állt, ami megszokott volt, viszont üveges
tekintete és vörös szemei már annál kevésbé.
–
Te sírtál? – Nico megijedt, amint szavai
elhagyták a száját, nem akart egyből így fogalmazni, de már nem szívhatta
vissza.
–
Nem érdekes.
Percy
elkezdett tenni-venni, levetett cipőjét a helyére rakta, mindegy volt, mit
csinált, amíg nem kellett Nico szemébe néznie. Persze ezt a fiú rögtön
észrevette, és nem igen díjazta.
Ami
azt illeti, fogalma sem volt, mit kezdjen egy szomorú emberrel, ő nem értett az
érzelmekhez. Vagy csak általánosságban az emberkehez nem értett…
–
Percy.
Nico
elrejtette a félő, magatehetetlen fiút egy keményebb, sötét tekintet mögé,
ahogy azt már évek óta csinálta. Percy megállt a mozdulat közben, majd
lassacskán végre vette a bátorságot, és teljesen a fiú felé fordult, de nem
mondott neki semmit, csak már-már zavarba ejtően sokáig nézte őt.
–
Összevesztünk. Én és Annabeth. – A szavak olyan
nehezen jöttek ki a torkán, mintha egy égető lánc lett volna a nyaka köré
csavarva.
–
Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz. Csak
azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-e, de-
–
Láttad, hogy nem vagyok, mehetsz vissza aludni.
– Lehunyta a szemét, ahogy nekidőlt az emeleteságynak, hangjában továbbra sem
volt semmi élet. – Fáradt leszel holnap.
–
És te még ilyenkor is másokra gondolsz.
Hihetetlen vagy.
Percy már nem reagált, szeme továbbra is csukva volt, de Nico már látta az
alatta gyűlő, fényes könnyeket, ezután pedig már nem is tudta, mit csinál, csak
tette, amit egy belső hang súgott neki.
A
tengerillatú fiú pár másodperc elteltével ölelte vissza őt. Majd megindultak a
könnyek. Áztatták és égették Nico pólóját szorgosan, Percy egész testében
remegett, és olyan szorosan és görcsösen kapaszkodott a nála egy fejjel
alacsonyabb félistenbe, mint még soha senkibe. Nico szíve majd kiugrott a
helyéről, elöntötte a keserédes boldogság, hogy megölelheti a fiút, azonban még
mindig a tényező, miszerint még mindig Annabeth körül forog minden.
– Nem akarom elveszíteni. - Alig lehetett hallani a hangját, pedig az egész környék csendes volt. - Biztos nem élnm túl. És.. és ezt más nem igazán értheti, de mindig bennem van, hogy sosem leszek elég jó neki. Hogy majd ha úgy alakul, nem tudom megvédeni őt. És majd e-eljön a nap, amikor találkozik valakivel, aki sokkal jobb nálam, és azt tudja neki adni, amit tényleg érdemel. Én csak... félek.
Nico még sosem hallotta így beszélni őt.
– Nem akarom elveszíteni. - Alig lehetett hallani a hangját, pedig az egész környék csendes volt. - Biztos nem élnm túl. És.. és ezt más nem igazán értheti, de mindig bennem van, hogy sosem leszek elég jó neki. Hogy majd ha úgy alakul, nem tudom megvédeni őt. És majd e-eljön a nap, amikor találkozik valakivel, aki sokkal jobb nálam, és azt tudja neki adni, amit tényleg érdemel. Én csak... félek.
Nico még sosem hallotta így beszélni őt.
–
Majd… rendben lesznek a dolgok. – Már
majdhogynem neki volt sírhatnékja, ahogyan elkezdett beszélni. – Annabeth…
szeret téged, nincs más a világon aki jobban illene hozzád. Minden rendben lesz…
–
Nico.
–
Hm?
–
Köszönöm.
–
Percy,
takarodó! – hallatszott kintről Kheirón hangja, aki nyilván hallotta, hogy
még beszél valakihez, majd a patadobogásból arra lehetett következtetni,
elindult a bungaló felé.
–
Gyorsan, bújj be oda! – mutatott Percy az
egyetlen megágyazott ágy takaró -és párnakupacára, azzal a mozdulattal pedig villámgyorsan letörölte arcáról a könnyeket pulóvere ujjával.
Nico
villámgyorsan lépett el Percytől, és vetődött be a takaró alá, magzatpózba
összehúzva magát, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy Kheirón benézzen.
–
Kihez beszéltél? – nyitotta ki az ajtót a
kentaur.
–
Írisz-üzenetet küldtem – hadarta el a félvér.
–
Rendben… De nyomás aludni!
Nico
már csak azt hallotta, ahogy Kheirón elindult kifele, Percy alatt pedig
nyikorgott a padlódeszka… és befeküdt mellé. Fogalma sem volt, mit csináljon
vagy mondjon, abban sem volt biztos, mondhat-e már valamit, lévén, Percy is
némaságba burkolózott, hosszas fülelés után pedig már nem tudta visszatartani a
kuncogást.
–
Szerintem nem hitte el – fordult Nico felé egy
széles vigyorral, aki viszont enyhén bepánikolt Percy közelségétől, de legalább
örömmel konstatálta, hogy a fiú mosolyog.
–
Fogalmam sincs, miért – motyogta mosolyogva.
Hirtelen szörnyen álmos lett, de félt elaludni a bungalóban, elsősorban, mert
reggel ezért majd kap a fejére, másrészről meg nem igazán akart egy ágyban
aludni a fiúval, akit az előbb vígasztalt a tökéletes barátnőjével való veszekedése
miatt. Így hát elkezdett feltápászkodni. – Vissza kell mennem. – És lám, Nico
di Angelo megint az eszére hallgatott a szíve helyett… tulajdonképpen már a
napját sem tudta, mikor tette az ellenkezőjét. – Remélem, jól lesze-
Nem
tudott tovább menni, ekkor vette észre, hogy Percy ujjai szorosan az övéi köré
vannak kulcsolva. Csak úgy cikáztak benne a gondolatok, zavartan nézett le a
másikra, aki csak megtörten pislogott vissza rá.
–
Kheirón még biztos kint van, kiszúrna, ha
kimész.
–
Igaz.
Megint hiú ábrándokat kergetett. Percy csak magát és őt akarta óvni a
leszidástól, nem akart se többet, se kevesebbet, neki pedig mégis sikerült ezer
meg ezer más dolgot beleképzelnie, ahogyan azt ismeretségük óta mindig is
tette.
Visszafeküdt
mellé, talán még görcsösebben, mint előtte, tekintetét le nem vette a felettük
lévő ágy aljáról. Hallotta, ahogyan egyre egyenletesebb Percy légzése, míg már
nemtudta volna megmondani, ébren van-e.
–
Mikor mész el? – kérdezte félálomban Poszeidón
fia.
Nico
először azt hitte, ki akarja tessékelni a bungalóból, aztán rájött, hogy a
táborból való távozására kíváncsi.
–
Nem tudom – suttogta. – Talán pár éjszakát még
maradok, borzalmas állapotban van a Hádész bungaló! – tettetett felháborodást.
– Egyébként meg, tényleg fogalmam sincs. Egyelőre… nagyon jól érzem magam itt.
Aztán ha hív a mély, megyek. Így van ez.
Már
nem kapott választ elhangzott szavaira – Percy álomba merült. Nicora és ráfért
volna már egy kiadós alvás, ehhez kétség nem fért, de az álom csak nem jött a
szemére, ahogyan magas pulzusa sem ment lejjebb az idő teltével, pláne azután
nem, hogy Percy még mindig fogta a kezét.
A
kívülről beszűrődő holdfényben épphogy ki tudta venni a sziluettjét. Oldalra
fordult, hosszasan nézte keskeny ajkait, és hosszúra nőtt, fekete tincseit, és
azon gondolkozott, hogy egyszer úgyis eljő a hajnal, és fel kell onnan kelnie,
de addig is nem fogja veszni hagyni a pillanatot. Most az egyszer nem.
Kezét
lassan emelte át Percy felett, hogy átkarolhassa őt, azzal a mozdulattal pedig
közelebb hajolt hozzá, míg érezte bőrén a fiú meleg leheletét, és végre
lehunyta a szemét. Percy ölelése olyan volt, mint egy… otthon.
A
szállingózó porszemcsék megcsillantak a reggeli beszűrődő napsugarakban, az
egész Poszeidón bungaló úszott a fényben, és Nico részéről a boldogságban is. Nyújtózott
egyet, és már akkor feltűnt neki, hogy túl sok helye van az ágyban, szemei azon
nyomban kipattantak, és Percyt sehol nem látta.
Felült
az ágyban, már azokon gondolkozott, hogy talán alva járt, és az egészet csak
álmodta, vagy ez maga egy álom, amikor kintről meghallott egy csapat másik
gyereket elvonulni az épület előtt.
„Basszus basszus basszus”
Minél
előbb el kellett tűnnie onnan. Gyorsan körülnézett, a bungalók előtti füves
részen csak páran lézengtek, így hát a lehető legfeltűnésmentesebben kitépte az
ajtót és elkezdett szaladni a tizenhárma bungaló felé. Ahogyan szippantott
egyet a kora reggeli friss, hűvöskés levegőből, és hosszú, szapora léptekkel
haladt háza felé, elfogta az a fajta szabadság érzése, amit egyedül való örökös
bolyongása a világban sosem adott neki.
Egész
szívét elárasztó melegséget az sem tudta megváltoztatni, hogy az egész nap
lassan és unalmasan telt, Percy pedig láthatóan kerülte a fiút. Tulajdonképpen
a hádész-fiú már nem is emlékezett rá, miként töltötte el a napját, míg azon
kapta magát, hogy ismételten a lemenőben lévő napot kémleli, nem is figyelve a
mellette elhaladó félvérekre.
–
Nico, nem jössz a tábortűzhöz? – kérdezte Piper.
Hirtelen
azt sem tudta hol van, olyan gyorsan rántották ki gondolataiból, csak pislogott
a sötétbőrű lányra, majd egy bólintásfélét megeresztve elkezdte követni a
tömeget.
A
tűzhöz egészen közel ült, érezte annak melegét arcán, ami ismételten az
éjszakára emlékeztette őt, ahogyan a lángok forrósága, Percy lehelete is
kellemesen csapta meg bőrét. Tekintetével máris elkezdte keresni a zöldszemű
félvért, meg is találta hamar: majdhogynem a lehető legtávolabb ült tőle,
azonban szintén elöl, közel a tűzrakáshoz. Egész nap nem váltottak egy szót
sem, Nico valahogy mégis meg tudta állapítani, mi járhatott a fejében, amikor
csak egy pillanatra is, de összeakadt tekintetük; Percy semmi olyasmit nem
érzett, mint ő. Nico arcáról a halovány mosoly lassacskán olvadt le, és adta át
a helyét az addig megszokott, komor ábrázatnak. Mit gondolt? Mit képzelt múlt
éjjel? Miért jutott eszébe csak egy pillanatra is, hogy bármi megváltozhat?
Nem
figyelt arra, amit a többiek beszéltek. Tulajdonképen soha nem figyelt igazán
rájuk. Üres szavak, elhaló csevegések az apró dolgokról, légből kapott,
felesleges információk, csacsogás, minden, amit a Szellemkirály utált, aki már
akarva-akaratlanul is kimaradt mindenből – hiszen a Szellemkirály nem tartozik
sehova.
–
Mihez
fogtok kezdeni, ha megélnétek a felnőttkort?
A
kérdésre felkapta a fejét. Egy nála alig egy évvel fiatalabb lány tette fel,
főként az idősebbeknek célozva, de látszólag mindenkit alaposan megdolgoztatott
a válasz keresése.
–
Író szeretnék lenni – szólt egy szőke fiú
halkan. – Hétköznapi emberekről akarok írni, akik önmagukban vívják meg azokat
a csatákat, amiket mi karddal és tőrrel, itt.
–
Ez nagyon szép – reagált elérzékenyülve egy
Aphrodité lány. – Én nekem fogalmam sincs. Talán vissza tudok térni a családi
vállalkozáshoz, Texasban, és vihetem tovább... de majd meglátom, mit tartogat a
sors számomra.
–
Én pedig egyáltalán nem tudom – Percy a földre
meredve kezdett beszélni. – Az egyetlen biztos dolog az életemben Annabeth,
évek óta. És azt hiszem… azt hiszem, vele akarom leélni a hátralévő életem. Még
ha most nem is vagyunk jóban, és nem is ül itt, tényleg komolyan gondolom.
Percy
arca abból a távolságból is tisztán láthatóan pírba borult, Nico szeme ezzel
egyidejűleg sötétült el. Csend telepedett az ott ülőkre, vagy mindenki elkezdte
isteníteni a kapcsolatukat? Bármi is történt ott, Nico nem hallott és nem
látott semmit, szeme egyre csak fátylasabb lett a könnyektől, fejében pedig
veszedelmes szavak keringtek.
Nem
akart feltűnést kelteni, várni akart egy kicsit, hogy ne pont ezen mondatok
után álljon fel, de nem bírta már ki, egyszer csak felpattant a helyéről, és a
sötét erdő felé futott. Azt hitte, megnyugvást talál a magas fák között a
hűvösebb levegőn, hogy majd ha elég gyorsan fut, képes lesz elfutni az érzései
elől, vagy talán az erdő egy réme elragadja azt, amit nem akar érezni, ami majd
mindenki elől elzárva tartja, örökké.
Nem
talált ott semmit, a saját lihegése volt az egyetlen, ami hangot vert, szakadozott
légzésén próbált segíteni azokkal a mondatokkal, amikkel mindig is; „Jobb lesz minden, túl fogom élni”, de
attól tartott, aznap éjszaka már meghalt. Már a domb tetején állt, maga mögött
a távolban a táborral, és csakis arra tudott gondolni, mennyire utálta magát,
amiért még mindig ott volt.
A
mély lélegzetvételek keserves, hisztérikus zokogásba fordultak, és Nico semmit
nem tudott tenni ellenük, egyszerűen minden túl rég óta gyűlt fel benne, minden
túl rég óta maradt kimondatlanul, legszívesebben ordított volna… sőt, miért is ne tehette volna meg?
–
IGEN, PERCY JACSKON, ROHADTUL SZERELMES VAGYOK
BELÉD, ÉS LEGSZÍVESEBBEN AMERIKA MÁSIK FELÉBE HAJÍTANÁM A BARÁTNŐDET, ÉS TUDOD
MIT? ÉN VELED ÉLNÉM LE AZT A PÁR NYOMORULT ÉVET, MIELŐTT ÖNGYILKOS LESZEK!
INKÁBB FELEJTSD IS EL! ÉLD AZ ÉLETED A ROHADT TÖKÉLETES HELYZETEDDEL, ODAADÓ
BARÁTOKKAL ÉS A BEFOGADÓ KÖZÖSSÉGGEL, MERT HÁT PERCY JACKSONT MINDENKI ANNYIRA
SZERETI!
Miután
már minden létező élőlényt elzavart a környezetéből a kiabálással, csak akkor
jött rá, hogy nagy valószínűséggel ezt hallották odalent. A feje már egyenesen
széthasadt a fájdalomtól, kardját ledobta maga mellé a száraz fűbe, és
lekuporodott mellé magzatpózban, míg nem lépéseket hallott tőle nem messze. Nem
nézett fel, még csak nem is reagált, felőle lehetett volna akár Annabeth is,
akinek minden bizonnyal minden oka meglett volna rá, hogy végezzen vele, de
Nicót már nem érdekelte.
Azonban
megérezte a tengerillatot, és a mélyzöld tekintetet a hátán.
Nem csalódtam benned.
VálaszTörlésRoohadj meg teeeee
VálaszTörlésDe azért szeretlek.
Meg ezt is.
De azért rohadj meg <3
Szia! Én már jártam többször is a blogodon, mindig olvasgattam egy kicsit, nagyon jól írsz.:) Be is követtelek, és várom a további cikkeid.
VálaszTörlésHa gondolod less be hozzám is.:)
További szép napot, puszi :)
asdfghjklé.
VálaszTörlésannyira fájdalmasan jó lett, hogy nem tudok mit mondani.
köszönöm, hogy megírtad♥
nyuuuuh nagyon örülök hogy tetszett, köszönöm szépen :3
Törlés*ad egy kis sütit neki*
Ez valami eszméletlen jó lett! 😍😍
VálaszTörlésMondd, hogy lesz folytatása! Kérlek, annyira érdekel, mit gondol Percy. :3 Mi lesz ebből. (Szegény Nico... :'()
Várom a Percy Jackson (csak egy kis Solangelot kéreeek) novelláid!! ;)
az a baj, hogy nem olvastam sem a Trials of Apollot, sem az Olimposz vérét, basically Nico és Will még nem beszéltek egymással, ahol én tartok, szóval nem nagyon szeretnék róluk írni, amíg nem ismerem a kapcsolatukat :D
TörlésDe ennek nem lesz folytatása, mindenkinek meghagyom a saját elképzeléseit, wuhahaha :D