- Fandom: Marvel
- terjedelem: 1700 szó
- romantikus hurt/comfort
lassan már nem is kell kiírnom, ha minden létező írásom ide fogom sorolni - viktoriánus!AU - Thorki
- figyelmeztetések: nézőpont kérdése, de incest, please don't hurt me
- Tűzvész söpört végig egy külvárosi kúrián, melyen hajdanán két család osztozott, azonban mire a lángok elérték a házat, nem volt több, mint egy palota, felesleges emlékekből építve.
- zene: 1. 2.
Ezt később rajzoltam még hozzá, gondoltam beillesztem :D |
A tragédiának már öt napja volt, azonban Loki mégis érezte a füstöt a tüdejében. Érezte a feketeséget, a mérget, a romlottságot.
A
hintó ablakából meredt rá a végtelen feketeségre, mely nyomorult tengerként
habzott előtte, készen állva a közelébe férkőzőket magába rántani.
–
Ott álljon meg, legyen szíves - mutatott el egy távoli pontra, ahol már állt
egy lovaskocsi.
Összeráncolt
szemöldökkel fixírozta a kabátos alakokat, kik közeledve egyre ismerősebbnek
tűntek. Azalatt a vajmi kevés idő alatt, melyet a kúriában töltött, nem törte
magát a társaság keresésére, viszont olykor a társaság maga találta meg; egy
fontos esemény reggelén, a kapuban, általános karbantartással és újításokkal
kapcsolatos papírok aláírásakor, vagy csak egy közös étkezés alkalmával, ami az
évek előrehaladtával egyre ritkábban esett meg.
A
család legidősebb sarját is alaposan megdolgozta az idő vasökle: elválásukkor
még arca ragyogó volt, reményteli, kisugárzása nagyravágyó, az ember elnyomva
érzi magát a jelenlétében. Azonban az a szőke férfi, aki akkor kísérte
figyelemmel Laufeyson gróf érkezését, egyáltalán nem hasonlított az akkorira. A
mindig is tomboló viharra emlékeztető szempár üresen pislogott rá a távolból,
nem rejtette kusza lobonca mögé, mint húszas éveik küszöbén, és öltözködése
látszólag a legújabb divatot követte a bíbor színeivel. Loki megannyi hasonló
darabot felpróbált korábban, azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ő színe
véglegesen is a zöld marad.
A
hintótól megtett három lépés után érezte csak a fagyos szelet, mely hajába
kapva még a lelkén is átfújt, ámde az összhatás határozottan kellemes volt,
akár egy ölelés.
–
Jó napot, uraim! - köszöntötte semleges hangnemben.
–
Viszont kívánom, Laufeyson gróf.
Thor
Odinson balján egy unokatestvére, jobbján egy kopott kalapos, minőségi, ámde
minimum tizennyolc éves kabátot viselő idős úr nézett vissza gorombán, akire
viszont Loki minden erőfeszítése ellenére sem tudott emlékezni.
–
Remélem nem adódott probléma az ideutazása során – mondta Thor. – Honnan is
jött?
–
Szerencsére zökkenőmentes volt, csak Liverpoolból rémségesen hosszú. Hát Önök merről
utaztak?
–
Jómagam Oxfordból. Ami azt illeti, munka miatt voltam ott, egyébként Londonban
élek, ahogyan az urak is – mutatott a többiekre.
–
Ha szabad kérdeznem, ma csak önre számíthatunk a rokonságából? - lépett hozzá
fontoskodva az unokatestvér.
–
Nem csak ma. Szüleim hollétéről nincs tudomásom, és nem garantálom, hogy
egyáltalán eljutott-e hozzájuk a hír.
–
Sajnálatos.
–
Aminek romjain állunk, az a sajnálatos – szólt közbe Thor.
Az
igazat megvallva, Loki felettébb örült, hogy a szőke kimondta helyette, ami már
jó rég óta motoszkált a fejében. A jó emlékeket, melyek a házhoz kötötték, egy
ujján meg tudta volna számolni.
Amikor
kisebb volt, haragudott a szüleire, amiért egy birtokon kellett osztozniuk egy
másik családdal, tizenévesként gyakran fellázadt ellenük, és ekkortájt örömére
szolgált kárt tenni a kúria Odinsonékhoz tartozó részében.
Nem
csoda, hogy az első adandó alkalommal elhagyta az egészen odáig fölé magasodó
rézszínű falakat, melyek közt akkorra már egy napot sem bírt ép ésszel
elviselni.
Azoknak
a keserű szavaknak, görcsös, elnyomott érzéseknek sírjánál állva egészen
lenyugodott – pedig förtelmes egy hete volt, annyi szent.
Egy
gyors pillantást vetett zsebórája karcos felületére, majd mintha szégyellte
volna, sietősen vissza is süllyesztette a vastag szövetkabát zsebébe.
– Pontban
fél tizenkettőre jár. Az úr biztosan késik – magyarázta
meg magát, elnézve a szürke messziségbe bármilyen közlekedési eszköz után
vizslatva. Sehol semmi, sehol semmi.
– Pedig a felajánlott összeg alapján módjában állna sietni – mondta a
legidősebb férfi.
– Az ügyvédeket manapság túlfizetik, ha engem kérdeznek. Pontosan mit fog
elvégezni?
– Elsősorban a nyomozókkal való egyeztetés után kiadja a dokumentumot a
károkról, majd később a lehetséges térítésekről.
– Remélem, találnak valamit, ami elvezethet a tetteshez. – Szerette
volna neki meghálálni.
– Tetteshez? Ennyire biztos volna benne, hogy nem baleset volt? – ráncolta
a szemöldökét Thor.
– Hogyne. Gyanús lenne, hogyha az idős házaspár, akik rettegtek a tűztől
felügyelet nélkül hagynának akár egy árva gyertyát is. – Ahogyan a világos,
érthetetlen tekintetbe nézett beszéd közben, egyre több emlékfoszlány szakadt
fel a múltból.
Talán tizenhat esztendős lehetett, mikor először járt az akkor apja
mesterségét még csak tanuló fiatalember szobájában. A vörös-arany-ezüst
mindenhonnan figyelve meredt rá, készen állva lecsapni a függönyökről, a
díszpárnákról, és az ajtófélfáról. Műveket olvastak fel egymásnak. Azonban
mikor Thor szavalt neki, figyelme mindenfelé kalandozott a szobában azon az
egyetlen egy bőrkötéses köteten kívül. Amikor pedig Loki vette kézbe a könyvet,
Thor ugyan egész végig rá nézett, a fekete hajú érezte, hogy teljesen hidegen
hagyja az irodalom.
Elgondolkozott, vajon még most is ennyire közömbös-e a rímelő sorok és
lélegzetelállító dialógusok iránt.
– Az ő korukban gyakori, hogy még ilyeneket is elfelejtenének – vonta meg a
vállát Thor.
– Ugyan már…
Lokinak nem igazán volt türelme leállni vitatkozni, pláne nem Vele.
Az ügyvéd negyed óra elteltével érkezett meg, sűrű bocsánatkérések
közepette átnyújtotta mindenkinek dokumentumot a károkról, majd csak az
elmaradhatatlan bájcsevely lebonyolítása után tért a lényegre.
– Azt javaslom, sétáljuk körbe a birtokot, mielőtt aláírják, hogy tudomást
szereztek róla. – Hangja vékony, gyermeki volt, pedig arca nem éppen fiatal
koráról árulkodott.
Vizsgáljuk meg kilenc féle szögből, mennyire égett le teljesen a hazugságok
palotája. – gondolta Loki. Arcára, mint mindig,
felvarázsolt egy semleges és megnyerő arckifejezést, elrejtve minden mást, ami
bajba sodorhatja.
Elindultak hát a sétányon. Odinsonék hárman látszólag jót csevektek, míg
mögöttük az alacsony, vacogó ügyvéd Loki mellett baktatott.
– Biztosan csodaszép lehetett, amíg mindkét család teljesen belakta –
mondta az ügyvéd hirtelen.
Loki annyira kizárt minden kommunikációt azalatt a pár lépés alatt, amit
megtettek, hogy először nem is tudta, miről beszèl a férfi, majd kapcsolt.
– Gyönyörűnek csak akkor mondtam volna, mikor senki nem volt otthon.
Gyors pillantást vetve a másikra jóleső érzéssel konstatálta, hogy teljesen
elvette szerencsétlen ember kedvét a beszélgetéstől.
Emlékezett a hamis fényűzésre.
Arra, hogy soha senki nem tartotta elég nagynak, érettnek ahhoz, hogy
megtudja, mégis miként jutottak mindehhez. Tizenegy éves korától szentül hitt a
ház gonoszságában, ami folyton csak ellene dolgozott.
Még mindig érezte a füstöt, minden alkalommal, mikor levegőt vett. Vagy
talán csak képzelte, mert fizikailag is érezni akarta a pusztulást.
Az ügyvéd már
Odinsonékkal csevegett, melyek közül ketten örömmel meséltek és mutattak
dolgokat a ház múltjával kapcsolatban. S ím, ismét visszatért a régi
kerékvágásba; egyes egyedül volt egy társaságban.
Thor időközben némaságba burkolózva lemaradt tőlük.
– Ennyire megviselte? – vonta fel a szemöldökét Laufeyson, mire a szőke
felkapta a fejét.
– Már hogyne viselt meg volna? Mégis csak a falai közt nőttem fel. De ha
jól emlékszem, önnek sem jelentett sokkal kevesebbet.
Thor emlékeiben ennyire élénken és egyszerre csalfán megmaradt volna?
Érdekes.
– Talán csal az emlékezete.
– Meglehet. – A messzi tölgyfákat bámulva sétált tovább. – Akkor viszont
miért van itt?
– A “kötelesség” szó mond magának valamit?
– A nővérem sem jött el, küldött valakit.
– Nem vagyok olyan, mint a nővére.
Lokinak vagy rosszatt tett a friss levegő, melyet ezelőtt oly sikeresen
tudott kerülni, vagy Thor valóban alaposan végigfuttatta rajta a tekintetét,
mielőtt megszólalt:
– Az egyszer biztos.
A birtokban az egyik legérdekesebb dolog az azt keretező,
kilencszögű sétány volt, pompával és virágosládákkal, melyek akkor nevetségesen
álltak egyedül a karban nem tartott macskakő mentén. Szomorúan néztek vissza
rájuk a tölgyek a másik oldalról.
Amikor Loki tinédzser
éveibe járt, és még előszeretettel töltötte szabad nyári napjait a fák tövében,
olvasott, vagy csak szimplán élvezte, hogy nincsenek körülötte emberek. Egy
forró, júliusi délutánon olvasta először Dante Isteni színjátékát, ugyanazon estén kóborolt el Thor Odinsonnal a város szélére. A jelenet tökéletesen vetítődött le fejében, ahogyan a két alacsony alak ruganyos léptekkel, folyton hátra-hátra pillantva rója a szűk utcákat, a nagyvilág titkait kutatva. Most, hogy a nagyvilág nem csak a titkait, de az arcát is felfedte mindkettejük előtt, lépéseik
lassultak, monotonná váltak, tekintetük évről évre szürkült, és ami Lokit
illeti, felhagyott a veszély keresésével; ő csak tükörbe nézett.
– Sok mindenre furcsán tisztán emlékszem - mondta Thor. – És nem könnyít a dolgon.
– Valamennyire egy cipőben járunk. Én is emlékszem
dolgokra. De pont könnyít rajta, hogy láthatom az elégett sírjukat.
– Ennyire rosszak volnának? – Thor
elképzelni nem tudta, mi az, ami miatt ennyire örömére szolgál látnia a leégett
szülőházát.
– Pusztán csak felesleges tér az elmémben.
Szabadulni akarok tőlük.
Loki ennél jobban nem is fogalmazhatott volna. Teljes
mértékben biztos volt benne, hogy Thor nem érti, az ember elméjében miként
lehetnek vidám emlékek feleslegesek.
Újabb foszlány jelent
meg előtte; érezte a kandallóból áradó meleget, mely égetve simogatta gyermeteg
arcát, miközben szakad ingjének darabjait dobálta a lángokba. Nézte, ahogyan a
fehér anyag játékosan válik egyenlővé a porral. Loki elképzelte ugyanezt, csak
ahogyan az egész épületet emészti a forróság. A mihaszna fajátékok, mind egyből
átadják magukat a vég dalának, ropognak, törnek, elszenesednek, míg végül az
egész nyomorult gyerekszoba helyén csak hamu marad és megkeseredett emlékek.
– Ez volt az a hely, ahol mindig is összegyűltünk, nem? - torpant meg egy nagy
szökőkút mellett, melyet az esővízen kívül másféle nem érintett vagy nyolc éve.
- Ne mondja, hogy azok is rosszként élnek önben.
– Le kell lomboznom – mondta Loki. – Ki nem
állhattam azokat az összejöveteleket. Tudja, hat esztendősként nem igazán
díjaztam, hogy rám erőltették a bájcsevejt, a hamiskás nevetést a felnőttek
humorizálásán, vagy éppen a kiöltözést egy kerti parti alkalmából.
De minden bizonnyal Thor pont azért is
élvezte annyira őket. A család valósággal odavolt érte, ő volt az erős,
jóravaló fiú, akiről meg voltak győződve, hogy élete útját a siker aranya fogja
övezni.
– Tehát tényleg gyűlölte mindezt – mondta a
szőke férfi.
Az ügyvéd annyira belemerült a bájcsevejbe,
hogy már alig lehetett hallani a hangjukat, annyival előrébb jártak. A két
férfi egymás mellett állt, az egykori kúria bal szélén, ahol Odinsonék étkezője
is volt. Álltak, néztek, gyászoltak, emlékeztek.
– Talán nem mindent rühelltem. Nehéz egy magafajtának megmagyarázni, milyen az, amikor
egész gyerekkorában nem érzi magáénak a házát az ember.
– Nem is volt az öné – vonta meg a vállát.
– A pokolba is, tudja hogyan értem.
– Tudom. Csak talán nem akarom elhinni.
Volt egy időszak, amikor Loki szinte minden
megadatott szabadidejét Thor szobájában töltötte – kellemetlen volt beismernie,
de még akkor is nyugodt szívvel (sőt, talán sokkal nyugodtabbal) ült le a
karosszékébe, mély lélegzetvétellel szívva be az ősi fa és különös, esővíz
illatát, mely a lakrészben mindenhol terjengett. Talán Thor szobájában otthon
érezte magát.
Az ágya sokkal kényelmesebb volt, mint az
övé – amíg Thor párnái átölelték, a lepedő puha és selymes volt, addig az ő
szobájában lévő mintha minden este feltett szándéka lett volna megfojtani vagy
végleg elnyelni.
A hideg fuvallatok közéjük csaptak, ám szét
nem választották őket; Loki ekkor már felismerte a másik férfin, hogy ő is
emlékszik. Arra az egy kis röpke pillanatra, pillanatsorra, mikor még fiatalok
és kalandvágyók voltak, és Thor egyetlen egy dolgot kért Loki kiköltözése előtt
búcsúajándék gyanánt.
Egy jeges kéz vékony, csontos ujjai habozva
kulcsolódtak egy melegebbre, a múlt feketére égett tengere partján.
Szia Petra:)
VálaszTörlésHuh, hát ez elég durva novella volt, jó értelemben. Rólam tudni kell, hogy nem vagyok a fandom tagja, nem ismerem a szereplőket, a sztorit, de ezzel mégis baromira megfogtál. Nem tudom, milyenek a karakterek az eredeti történetben, de itt Lokit egyszerűen imádtam. Megvolt a maga ijesztően zseniálisan ördögi, kicsit pszicho, és komor beütése, és wow... ez a karakter annyiraaa megfogott most :D Sajnálom, hogy nem ismerem a fandomot, mert akkor biztosan megértettem volna, és még az eddiginél is jobban szerettem volna az írásodat, ami így is csodálatos lett *.* Tényleg, nagyon-nagyon ügyes vagy, és Lokit hihetetlenül eltaláltad. Oké, most ez elég hülyén hangzik tőlem, de na, érted... éreztem, hogy ő a filmekben is ilyen, és olyan mondatokat adtál a szájába, amik nagyon filmesek voltak. Olyanokat, amik a legjobb filmek legjobb karaktereinek jutnak :D Szóval szerintem jól eltaláltad a karaktert :)
Hát, ez elég össze-vissza komment lett (*amikor Maja beleszól abba, amihez nem ért*) de a lényeg, hogy imádtam a novellád. A fogalmazásod még mindig szuper, szóval, csak így tovább - és remélem, legközelebb értelmesebben tudok majd reagálni, de ezzel úgy voltam, h francba az egésszel, én akkor is kommentelek Petrának, ha bele döglök is :DD
Maja
Jaj, Maja, ne sirass meg! :D
TörlésEl sem tudod hinni mennyire örülök a kommentednek (és őszintén szólva, nagyon váratlanul ért :D), mert ugyan íráskor csak úgy dőlt belőlem minden, visszaolvasáskor szörnyen ideges voltam, hogy nem tudom visszaadni a kor jellegzetességeit megfelelően, vagy, hogy nem is fog majd érződni a 19. század, no meg, Loki jelleme.
Szóval most képzeld el, hogy alaposan megölelgettelek, nagyon köszönöm azt a kedves szavakat, pláne, hogy ennyit gépeltél, jó kis önbizalomnövelő volt :')
*ad neki sütit*