Petra és a Netflixes Death Note esete

Figyelem! Ezt a bejegyzést nem kritikának, inkább csak véleménynek mondanám, nem bántó szándékkal íródott, és esetleges spoiler veszély fennáll.

Kedves Netflix!

Nem áll szándékomban személyeskedni, ó ugyan, az ilyesmi nem vall rám, de egyszerűen már késztetést érzek arra, hogy megkérdezzem; MÉGIS MI TÖRTÉNT?

Mert igen, én most kijelentem; a Netflix Death Note filmje nagyon jó lehetett volna.

Hé, hé… most miért mész el?

Gyere vissza, mindent megmagyarázok!

Szóval. Hogy miért is gondolom ezt?

Vegyük a színészeket.

Light szerepében Nat Wolffot láthattuk. Kitűnő és őszinte színészi játék, csak az a kis probléma van, hogy ő nem Yagami Lightot játssza, hanem Light Turnert, és igen, a két személyt én nem vagyok hajlandó egyként kezelni. (Valamint, a „nagyon jól játssza, amit kiadtak neki, egyedül az írók rontották el, de ők nagyon” szindróma igaz szinte az összes karakterre.)

Hasonlítsuk össze a kettő villanykörtét. Petra menj aludni.

Yagami Light mintatanuló – Light Turner szintén.

Yagami Light zseni, és ez sugárzik minden megnyilvánulásából és tettéből, minden cselekedete alaposan megfontolt – Light Turner zsenialitása annyiban merül ki, hogy megoldja pénzért más diákok házifeladatát.

Yagami Light tisztában van a veszéllyel, ami ködként veszi körbe életének minden mozzanatát. Érzelmeit elrejti, és még ha belül már retteg, és fogalma sincs a következő lépéséről, ezt az élete árán sem fogja kimutatni, hiszen tudja, akkor az lesz az a pillanat, amikor vereséget szenved. A lehető legnagyobb óvatossággal épít kapcsolatokat. – Light Turner meg fogja magát, és elmondja az első keze közé akadó szépseggű lányt, és elmond neki mindent a Halállistáról, és beszervezi maga mellé, amikor még elméletben soha nem beszéltek. Elvégre, én kérek elnézést, talán még én is így csinálnám.

Yagami Light igazi manipulátor, vérbeli hazudozó vált belőle, a történet végén öt perc alatt be tudta volna adni bárkinek, hogy Athéné valójában úszóvilágbajnok volt a nyolcvanas években, és Aphrodité volt az edzője. – Light Turner csak fogja a fejét és visítozik, és nézi, hogy mégis mi történik körülötte, aztán a végén ugyan kapunk egy kicsit belőle, hogy azért ő is alakított valamit, de erről majd később.

Erről ennyit. Felfogtuk, hogy ez a Light nem Light.

De mi van a másik központi karakterrel? Helyesbítek, a másik karakterrel, akinek központinak kellett volna lennie.

A mérhetetlen unszimpátia belőlem L iránt egyáltalán nem a színész bőrszínéből ered, erre kérem ne is gondoljon senki.

Hogyan ismertük meg L-t az animében?

Mint a világ legjobb detektívje, aki sosem mutatja az arcát, sokan pedig a létezésében is kételkednek, a személyazonosságát olyan szinten óvják, hogy bármikor megszólal, – természetesen valamilyen elektronikai készüléken keresztül - a hangját eltorzítják. L épp olyan zseni, ha nem nagyobb, mint szeretett főszereplőnk, Light, és huszonnégy részen keresztül nézhetjük ennek a kettőnek a gigászi párbaját.

Ehhez képest a Netflix elénk tolt egy agresszív, indulatos, határozottan érzések által vezérelt, meggondolatlan férfit, aki csak úgy nyilvánosság elé áll, és megoldja a személyazonosság dolgot egy kendővel az arca előtt. A legapróbb adódó probléma miatt is pánikrohamot kap és sírásra áll a szája.

Valamint megint előjön a probléma, hogy a színész tökéletesen játssza a feldühödött férfit aki GYILKOL dühében, de ez nem L. Én fizikailag képtelen vagyok már erről beszélni – térjünk vissza a konfliktusra.

Amitől az összecsapásuk még érdekesebb lesz, hogy az egész teljesen kiszámíthatatlan, konkrétan előttünk van, ahogyan egy üres szobában ülnek egymással szemben, farkasszemet nézve a másikkal, teljesen semleges arckifejezéssel. Ahogyan minden szót, melyet kiejtenek óvatosan fogalmaznak meg, miközben az agyukban a fogaskerekek ezerrel pörögnek, próbálnak behatolni a másik elméjébe a legkisebb résen keresztül is, hogy átláthassák a másik gondolatmenetét, ezzel feléjük kerekedve.

Az egészet végig kíséri az egyszerű, instrumentális, feszültségkeltő zene, az animékben megszokott belső monológok – minden, ami a filmben nem volt meg. Egyszerűen csak nem volt meg a Death Note életérzés. Ahogyan fogalmunk sem volt a végkimenetelről, mert mind a két fél zsenialitásával tökéletesen tisztában voltunk, a kérdésünk csak az volt, melyikőjük törik meg hamarabb. Ez tényleg, őszintén hiányzott.

Aztán, kedves olvasó, emlékeztetlek téged is, van egy olyan dolgunk még hátra, hogy cselekmény.

A hatalmas hiba, amit először kiemelnék, az fő ok, amiért elkönyveltem az egész filmet rossznak.

Az animében Light felveszi a leesett füzetet – szegény gyengeelméjű íróinknak csak idáig sikerült követni a dolgok történését.

Nem azzal van a problémám, hogy jaj, Light máshol próbálta ki a füzetet, a füzetben több szabály van, a körülmények mások, az első halál más, és társai -  nem, nem és nem. Ezektől egyébként bármilyen adaptációban képes lennék eltekinteni, hiszen ha nem hat ki a fő cselekményszálra, és általánosságban nem megy a minőség rovására, kit érdekel.

De az, amikor már az egész történetet beindító mozzanatot megváltoztatják, nos, igen, az egy cseppecskét irritáló.

Eredetileg Light megtalálja a füzetet, otthon pedig kipróbálja, hiszen ekkor még ő maga sem hisz igazán az erejében. Miután ráeszmélt, hogy ezzel a lehetőséggel a kezében mégis mire képes, milyen változtatásokat vihet végre a világban, felvilágosodik, és elkezdi használni a füzetet a szerinte legmegfelelőbb módon. Ryuk csak ezután bukkan fel a szobájában, és kezdenek el higgadtan beszélni egymással a füzetről. Ryuk az a karakter, aki annyira szarik mindenre, mint még előtte senki más, ő komolyan csak szórakozni jött, és bele sem akar avatkozni az egészbe, megelégszik az események nevetve figyelemmel kísérésével.

Mai filmünkben pedig ahogyan a füzet leesik, Light felveszi, aznap pedig az elzáráson a tanár kimegy pár percre – ő kihasználja az alkalmat, előveszi hát ezt az érdekesnek tűnő Halállistát. Pár pillanattal később az osztályterem átváltozik egy horrorfilm helyszínévé, a fények kialszanak, a tárgyak hirtelen repkedni kezdenek, Light visítozva próbál menedéket keresni mindeközben.

És a döntő pillanat; Ryuk Light mellett állva nézi, ahogyan két srác éppen az utcán zaklat egy lányt, ekkor pedig Ryuk mondja neki, hogy ezt megállíthatja a füzet segítségével. Így végül a halálisten veszi rá a fiút annak használatára, és ő ülteti el a fejében a gondolatot, miszerint így segíthet az embereken.

Számomra ez a legnagyobb hiba az egészben. Hiszen pont az volt az anime lényege, hogy Light önként döntött így, ő akart az új világ istene lenni, és irtani a rosszat – ez volt az alappillére mindennek.
Amit még személyesen eszméletlenül hiányoltam az elsősorban L és Light kapcsolata volt egymással - nem lehet jól szavakkal leírni, de az, ahogyan L barátként tekintett Lightra, azonban végig megvolt mindkettejükben a bizalmatlanság magas foka, egyszerűen lenyűgöző. Itt konkrétan alig érintkeztek egymással értelmesen.
Másrészről pedig szerintem elengedhetetlen lett volna a cselekmény fokozatosabb, de mégis nagyon izgalmas és pörgős kibontakozása - itt indokolatlanul gyorsan történt minden, úgy éreztem, mintha mindenki elkezdett volna valamit aztán fél perc múlva megunta és futott tovább blogger pályafutásom jellemzését olvashatták, hölgyek-urak

A női főszereplőnkről pedig nem szeretnék sokat beszélni, túl vegyes az egész karakter – hol azt próbálják alátámasztani, hogy nem több egy idióta fruskánál, aki csak Light gyenge segédje, hol pedig, hogy valójában nagyon badass és okos, és van saját akarata. Az utóbbi nem igazán sikerült.

Amit kiemelnék, hogy nagyon tetszett, az a képi világa. A halálok egészen különlegesen voltak felvéve, azokat tényleg imádtam, L rég elhagyatott ’otthonát’ is hatásosra csinálták meg.

Az utolsó előtti bekezdés; a vége. Light a kórházi ágyán fekszik, és elmeséli, mit hogyan alakított, és hogy mennyire történt minden úgy, ahogyan azt ő eltervezte. Az egész jelenetsor hangulatát át kellett volna vinni az egész filmre, ahogyan Light teljesen higgadtan vázolja a zsenialitását. Bár, az egészben volt némi felesleg érzetem, úgy éreztem, már inkább ráment az egész óriáskerekes-dolog a látványra, az izgalomra, de ha Light ezt direkt így akarta, teljesen értelmetlen volt.

Összességében úgy gondolom, hogyha ezeknek a színészeknek jó szövegkönyvet adnak a kezükbe, az írók pedig jobban megfigyelték volna a karaktereket, és nem akartak volna a közönség tömeg-tini részéhez igazítani mindent, akkor lehetett volna ennél sokkal jobb.

Ennyi mára, elég kusza lett, de nem is nagyon terveztem „profi kritikát” írni, csak egy összefoglaló véleményt. Nektek hogy tetszett?