Csoda

• Fandom: The Legend of Korra
• Páros: Korra + Kuvira [csak semmi szerelem]
• hurt/comfort
• Kuvira egy évvel a negyedik évad eseményei után méltó helyén van, és tengeti nyomasztóbbnál nyomasztóbb hétköznapjait, amikor egy holdfényes éjjel látogatója akad.
• Megjegyzés: Ezt a ficet szerintem több mint fél éve akarom megírni, de valahogy sosem tudtam rá sort keríteni. Így szerintem méltó kezdése az új novellás blognak, pláne, hogy a fejléc is Korrás *meghatottan néz a távolba* Jó olvasást!

Ami azt illeti, már a csodára sem várt.

A holdfény a kis ablakon beszűrődve teljesen elárasztotta a rideg, platina falakkal körbevett szobát, még nyomasztóbbá téve azt, pedig az ember nem hinné, hogy ez lehetséges.
A fekete hajú nő lehunyt szemmel állt a helyiség közepén, fejében felcsendült a jól ismert, kellemes zeneszó, amire anno otthonában táncolt, más idomárokkal karöltve. Most a mozdulatok noha ugyanazok voltak, – hasonló a baletthoz, mégsem ugyan az – ugyanolyan kecsesen tartotta ki karját, és szökkent nagyot, az idomítani való fém hiányát, mely alappillére a stílusnak, nem lehetett elengedni.

De Kuvira csak folytatta, a néma csendben minden apró elmozdulás tisztán visszhangzott, és még mindig nem nyitotta ki szemét. Szerette azt képzelni, Zaofu egyik csarnokában van, fényes nappal, körülötte fémidomárok garmadája, és természetesen Su.

Talán a családnak tekintett társaság hiányzott neki a legjobban, amit annak ellenére, ami történt, sosem tudott igazán értékelni, amíg ki nem kötött itt. Egy cellában mintha Suyin ölelései, gondoskodása, Bataar csókja, az ikrek nevetése és még Opal megnyugtató szavai százszoros súllyal bírtak volna.

De itt, ezen az ostoba helyen már a csoda sem segíthetett volna rajta.

Az ajtó éles hanggal nyílt ki mögötte, kintről lámpafény vetült a padlóra, Kuvira ahogy felnyitotta szemét észre is vette az azon megjelenő árnyékot.

Még meg sem fordult, hogy az illető szemébe nézzen, máris átjárta testét egyfajta melegség, mint amikor az ember a hóviharból hazaérve egy bögre forró, mézes tea után nyúl.

Korra.

Ott állt, a maga sugárzó kékségével az ajtóban, csak állt, és egyenesen a nő szemébe nézett, az sem számított, milyen régen találkoztak, a rövid, kusza haja és sötét bőre, sok más mindennel ugyanolyan… tiszta volt.

– Szia.

Kuvira most már vissza is tudott emlékezni – kicsit több, mint egy éve nem látták egymást, az avatár legutoljára a Köztársaságvárosban történetek után két hónappal jött látogatni.

–                Szia.

–                Hoztam néhány dolgot, gondoltam jól jönne.

Korra beszédstílusa határozottan megváltozott. Kuvira viszont nem tudta eldönteni, hogy miatta, vagy csak ezalatt az idő alatt megváltozott a nő, mivel annak arca semmit nem tükrözött, sem jókedvet, ellenszenvet pláne nem, semleges volt, mint a feszített víztükör.

Nem szólt semmit, nézte, ahogyan a vízidomár mögött az őr becsukja az ajtót, a nő pedig pár lépést megtéve leül az ágy végébe.

–                Nem kell bocsánatot kérned – szaladt ki a fémidomárból, és már abban a pillanatban legszívesebben visszaszívta volna. – Hogy nem látogattál meg ennyi ideig. Nincs jogom rabolni az avatár idejét a világtól.

Korra szemöldökét ráncolva meredt barátjára. Mert tényleg a barátjának tartotta a nőt, méghozzá nem is akármilyennek, és bár szakíthatott volna időt az odakint uralkodó káosz rendezgetéséből, az igazság az, hogy tudat alatt félt. Nem igazán olyasfajta félelem volt ez, mint amit Vörös Lótusz váltott ki, bár mégsem teljesen más. Bármennyire is rokonlelket látott a nőben, ez nem változtatja meg a tényt, hogy leamortizálta Köztársaságvárost és a barátai nagy részét, az elvett életekről szót sem ejtve. Azonban, nem csak avatárként, de emberként is szíve jogának érezte segíteni Kuvirát, amiben csak tudja.

–                Nem rabolod az avatár idejét, ha ő maga odaadja neked. – Megpróbált egy könnyedebb hangot felvenni, látszólag Kuvira észrevette, sőt, talán még értékelte is.

Mintha Kuvira vacillált volna, mit és hogyan reagáljon minderre.

–                Aligha tudod elképzelni, mennyire jó egy ismerős hangot hallani.

Vonásai megenyhültek, és pár pillanattal később már le is huppant az ágyra, törökülésben pislogott az avatárra.

–                Mit hoztál? – tette fel a kérdést, megtörve a csendet.

–                Elsőnek, Opal és Bolin még vacsorára sütött gyümölcskenyeret, légidomár módra. Nem olyan jó, mint Pemáé, de meg kellett verekednem az utolsó szeletekért a légidomár kölykökkel és Tahno-val – mosolyodott bele a mondat közepébe. – Aztán itt van tea, még elég forró, indulás előtt lett kész.

–                Milyen tea? – Kuvira szeme felcsillant már csak a szó hallatán is, egyszerűen függője volt az italnak.

Korra hezitált.

–                A Tűz Népe vegyes gyümölcseiből készült – hazudta. Valójában elszáradt szellemindák leveleit tartalmazta. Képzeletben homlokon csapta magát, amiért ez korábban nem jutott eszébe.

–                Olyat csak kislány koromban ittam – gondolkozott el. – Suyin nem igen kedvelte az onnan származó termékeket. Gondolom ez nem igen változott azóta sem.

–                Dehogy – legyintett. – Amikor Iroh Tábornok vagy Tűr Ura Izumi a szigeten jár, Pemával mindig hajba kapnak, mert ő a tiszteletükre tradicionális, ottani ételeket főzne, Suyin meg maradna a... azt hiszem Pema fémmosléknak hívja Su főztjét.

Kuvira kérdőn vonta fel a szemöldökét, nem igazán volt benne biztos, hogy rá akar-e kérdezni, de pechére egyszerűen sütött róla, mi akar belőle kikívánkozni.

–                De jól kijönnek egymással, ne aggódj, mostanában nem adódtak senkik közt komoly konfliktusok a szigeten.

–                Mostanában?

–                Nos, nagyon zsúfoltan vagyunk. Nem tudom, hozzád mennyi hír jut el, de Raiko elnök javaslatára meg kellett tennünk egy komolyabb lépést az ellen, ami most odakint folyik. Megalakult egy csapat, egy hónappal ezelőtt, összegyűjtöttük a fizikailag és agyilag legerősebb idomárokat a világ minden tájáról. Amíg nem találunk vagy építünk helyet, mindenki a Légidomár szigeten tanyázik. Nem azt mondom, hogy nem szimpatizálunk egymással, de még mindenkinek eléggé egymáshoz kell szoknia. Valakik hosszú idő óta most idomítanak először edzés szerűen. Tenzin kezdi elveszteni a hitét a csapatban, azt mondja, inkább hasonlítunk egy időzített bombára, mint bevethető osztagra… de én hiszek bennünk. Mégiscsak a legjobbakról van szó.

–                Kik ezek a legjobbak?

–                Raiko írta fel a listát, nem mertünk rajta változtatni, bízunk a döntésében. Én, Bolin, Jinora, Mako, Iroh tábornok, Tenzin nővére, Kya, ő vízidomár. Még két korábbi pro-idomár, Tahno és Ming.

–                Beifong nem csatlakozott? – Korra meglepetten konstatálta, hogy a nő hangjában aggodalom és bizonytalanság érdekes elegye keveredett.

–                Az eredeti listán szerepelt Su is, de ő azonnal visszautasította. Ha épp nem Zaofu tájékán sepreget, Linnek segédkezik, és a saját bevallása szerint ő kinőtt az ilyesmiből. Opal szóba került, annyit még tudok, de ő fel sem került a listára már, lecserélték Jinorára. A mester az mégiscsak mester…

Korra várt volna a volt vezető válaszára, de ő csak csendben ült – nem úgy tűnt, mintha olyannyira gondolkozna valamin. Ahogyan megfigyelte, az arca mintha más lett volna. Éles vonású szemei már korántsem voltak olyan erőteljesek, az a pár ránc, amit a folytonos homlokráncolás miatt láthattak, teljesen eltűntek, a haját pedig úgy hordta, ahogyan régen Zaofuban; laza, egyszerű fonatban. Ahogyan egyre inkább nézte, nem tudta elkerülni figyelmét, mennyire Linre emlékeztette, a Suyinnel való harca után. Valahol mélyen még ott lakoznak a sérelmek és a tettek, de a felszín nyugodt és tiszta.

–                És ezen kívül, hogy vagytok? – Kuvira hangjában most határozottan szomorúság lakozott.

–                Én megvagyok. Sok a munka, de nem panaszkodhatok, Beifongéknak sokkal nagyobb teher nyomja a vállukat, Tenzint alig látjuk, valamikor Pema is vele utazik. Furcsa ezt mondani, de azt hiszem ezek csak összehozzák az egész társaságot, az idomár csapattal együtt, mintha egy nagy család lennénk.

–                És a csapat?

–                Tartom mindenkinek az edzéseket, de azt kell mondjam, teljesen felesleges a hatalmas erejük, amíg nem tudunk csapatként harcolni.

–                Hát persze. Ehhez az is kell, hogy a csatatéren kívül is egymásra legyetek hangolódva, másként nehéz lesz. Ütközetre került már sor?

–                Gyakorlatira nem. Váratlanul ért, és élesben ment. – Korra óceán kék szemei elsötétültek, ahogyan hangsúlya komorabbra változott. – Ba Sing Se felé tartottunk, két légbölényen, amikor egy csapat ránk támadt. Először azt hittük, egyszerű banditák, de nem voltak sokan, viszont majdhogynem profi felszerelésük volt, és annál inkább kifinomultabb mozdulataik. Jinora és Bolin komoly sérüléseket szenvedett, a többieknek mondhatni csak szerencséje volt, a csapat fele hősködni akart, a másik fele parancsot osztani.

–                Azt hittem az a te feladatod – vonta fel a szemöldökét, félig játékosan.

–                Én is! De abban a helyzetben ez nem mintha számított volna. Aztán Tenzin kérésére hivatalosan is kineveztünk engem a vezetőnek, de attól tartok, ha nem fogunk fejlődni, ez legközelebb sem fog másként lezajlani.

Kuvira nem nézett Korrára, de már a hangján is lehetett hallani, hogy nem mosolyog.
A hűvös szellő befújt a kis ablakon, pár tincset a nő arcába fújva, lehunyt szemmel élvezte az érzést, melyet a szálak lágy érintése és a beállt csend okozott. Végül elhalt hangon megszólalt;

–                Korra. Miért most látogattál meg? – Kuvira távolságtartóan helyezkedett az ágyon, tekintetét le nem vette róla. – Most volt időd? – Nem. – Van valami, amit mondani akarsz a bájcsevejen kívül?

–                Kuvira, nézd én-

–                Nem, mondtam, nem kell bocsánatot kérned, megértem, ha nem akartál rám eddig időt szakítani, engem az érdekel, miért most tetted.

Feszült sóhaj tört fel az avatárból, alig bírt a vele szemben ülő szemébe nézni.

–                Szükségünk van rád.

Kuvira elégedetten döntötte hátát a hideg falnak. Valahogy sejtette.

–                Nem akarok túl sok mindent mondani arról, ami akkor történt, sem a következményeiről, eleget hallottál már róluk.

–                Korra, nem. Mondd el. Elfogadtam, hogy mindez miattam történt, kérlek, csak rontasz a helyzeten, ha kerülgeted a témát. Az idő nem csak a külvilágon változtatott. Bennem is sok minden változott azóta… Erősebb ember és tisztább személyiség vagyok.

Hosszas csend állt be, anélkül, hogy Korra egy pillanatra is megmozdult volna és levette volna tekintetét a nőről. Szeretett volna hinni neki, nagyon is. Viszont be kellett látnia, hogy abban a helyzetben, amiben jelenleg ők voltak, mindegy volt Kuvira szavainak igazságtartalma.

–                Rendben – lepillantott a hátizsákra. – Valaki, rosszabb esetben valakik, akik az utóbbi két évben kizárólag a te bukásodra vártak, megragadták az alkalmat, terjesztik az elveiket, rengeteg tartomány ki akar lépni a Föld Birodalmából. Az sem segített, hogy Wu herceg lemondott, és bevezették a tartományonkénti választásokat. Valószínűleg ezek a valakik egykori Vörös Lótusz tagok. Vagy nagyon gyorsan mozognak, vagy egyre többen csatlakoznak hozzájuk, csak vakon tudunk tapogatózni, amíg odakint percről percre romlik a helyzet. Sok mindent lehet rólad elmondani, de azt nem, hogy nem értesz az ilyesmihez.

Egy mozdulattal húzta elő a térképet a táskából, és terítette szét az ágyon. Amint Kuvira meghallotta a papír sercegését, érezni kezdte a szabadság egy hangyányi töredékét szívében, ajkai akaratlanul is mosolyra húzódtak – Korra érkezése nem a csoda volt, amire mindezidáig várnia kellett volna, dehogy. Annál sokkal jobb volt.