Ivós játék a halállal

nem találom a borítót amit szerkesztettem neki, szóval be
kell érni egy csodálatos Viria rajzzal

• fandom: Percy Jackson és az Olimposziak/Olimposz Hősei
• Percy Jackson x Nico di Angelo
• kalóz!AU
• terjedelem: 2516 szó

A mélyzöld, szakadt, sok csatát látott, itt-ott cafatokban álló lobokóktól az újoncokat kirázta a hideg. Alig tizennégy esztendős volt a fiú, aki épp a fedélzetről takarította az utolsó maradványokat a pár órával előtti ütközettől, amikor tekintete lassan végigvándorolt a vásznon. Hallott róla pletykákat, elméletileg Poszeidón maga ajándékozta még kétszáz évvel ezelőtt egy igazán rátermett matróznak, azonban miután a kapitány kudarcot vallott, s a hajója elsüllyedt, a vitorlába csavarodott férfi holttestét pedig a tenger sodorta ki Athén partjaira. Ez a hajó a lobogó harmadik helye.

–        Ne csak a gondolataid, hanem a kezeid is mozogjanak, Valdez! – förmedt rá egy idősebb legény.

A sovány fiú kiábrándulva hajolt vissza az égett fadarabokért és egyéb törmelékekért, mit sem törődve egyébként is fájó hátával. Nem szokott hozzá még az életmódhoz, lévén, mielőtt dühből eredő hirtelen felindulásból elhagyta szülővárosát és jelentkezett matróznak – előtte egy kisvárosban volt egy mesterember segédje, kitűnően értett a fegyverek és egyéb masinériák fejlesztéséhez és kiötléséhez.

Hosszú lépteket hallott kopogni a hajó tatja felől, s ugyan nem hagyta abba a munkát, fél szemmel óvatosan felpillantott két láda mögül. Jackson kapitány nyugtalanul sétált fel-alá, hosszú ujjait ropogtatva nézte hol a pergament, hol a horizontot.

Leonak nem sokat mondtak úti céljukról, de annyi már neki is rég leesett, hogy közel sem hétköznapi, és közel sem egyszerű, ha egy olyan kiváló kalózt is megterhel, mint Percy Jackson. A legény akarva-akaratlanul is elcsípte a férfi kormányoshoz intézett szavait;

–        Nincs annyi élelmünk, amivel kihúzhatnánk az Öbölig, Tyson.

–        Napnyugtára el tudunk jutni a Kapocs-szigetekig. Van ott minden, amire szükségünk van – felelte a másik.

–        De már megvan a helyes út, az istenekre is! Ha most letérünk róla, talán soha nem találjuk meg újra.

Annabeth Chase, az egyik legelőkelőbb származású, fedélzetmester – és kétség nélkül az egyik legjobb harcos a hajón – ellentmondást nem tűrő tekintettel lépett a negyedfedélzetre. Leo valamilyen módon felnézett rá, annak ellenére, hogy első napjaiban teljesen ignorálta, mert nem tartotta helyesnek, hogy egy nőt parancsolni enged a kapitány – aztán megmutatkozott a döntés helyessége az első ütközetben.

–        Mi számít jobban, az örök siker és arany, vagy a legénység épsége?

Leo nem tudta, hogy hallgatásba merültek, vagy csak suttogtak, de nem hallott egy árva szót sem percekig, aztán Jackson elordította magát;

–        Irányt változtatunk, mindenki a helyére, az új irány 240 fok!

A barna, rakoncátlan hajú matróz félbehagyta a rakodást, és sietős léptekkel utat engedett az izmosabb társainak, akik már másztak is felfele a kötelekhez. Mire visszament volna a törmelékkupacához, konstatálnia kellett, hogy már valaki elrakta helyette míg ő tétlenül bámészkodott a fedélzeten. Keserű szájízzel (ha nem akarunk érzelgősek lenni, több mint valószínű, hogy az ízt a tömérdek kosz és olaj okozta) indult lefele a keskeny lépcsőn le a hajótérbe. Mintha nem érezte volna már magát így is elég feleslegesnek: termetre kicsi volt és gyenge, nála alig egy-két évvel idősebbek már tapasztalt harcosok voltak, és büszkén viselték a narancssárga fejkendőt, amit ő még nem kapott.

A kendő a tisztelet és bizalom jele volt Percy Jackson hajóján, melyet maga ő kötött fel az arra érdemesek fejére. Nincs konkrétan meghatározva, a harcos milyen tett után kapja, tulajdonképpen csak Jackson bizalmát kell vele elnyerni – amíg valakin nincs ilyesmi, nem bíznak rá nagyon fontos feladatokat, és azért kap egy-pár baljós pillantást néhányaktól.

Ott volt például egy Clarisse nevű közleány, aki már nagyon régóta hajózott Jacksonnal, és bár mindenki tudta, mennyire nem jönnek ki, mindig félre tudták tenni a nézeteltéréseiket ha baj volt, és ezt sokan tisztelték. Clarisse függőágya Leótól eggyel jobbra volt, amikor leért a sötét térbe, egyből megpillantotta a nagy termetű, izmos kalózt az ágy mellett törökülésben kardot élesítve. Próbált feltűnésmentesen levetődni a pihenő alkalmatosságra, nehogy társát kizökkentse tevékenységéből és a lánynak kedve támadjon belé kötni.

Szerencsére az csak mogorván felpillantott, majd vissza a fegyverre, és szokatlanul, de ennyivel el kívánta intézni a fiút, mire az csak megkönnyebbült sóhajt eresztett ki ezt tudomásul véve. Clarisse nem egyszer nézte ki az újoncot, és különféle jelzőkkel illette, néhányszor már móresre is tanította volna alaposan, ha egy Charles nevű, magas és izmos társa nem teszi helyre a lányt – azóta visszafogta magát. Pedig Leo szemében az a Charles egészen barátságos egy teremtésnek tűnt, párszor oda is jött hozzá, és váltott vele pár szót, kérdezgette az érzéseiről a legénységgel kapcsolatban, és kiszedett belőle néhány dolgot az előéletéről.

Hátradőlt az ágyon, és csendesen bámulta a korhadásnak indult plafont. A többiek biztos tudják merre tartottak eredetileg, még ha nem is minden közlegény, de a veteránok, mint egy Luke Castellan biztosan. Rachel Dare is – na, bezzeg az az átkozott nő mindenről tudott, ami csak a hajón folyt. Elméletileg egy régebbi kaland során bukott a vöröskébe Jackson kapitány, és utána később is számtalanszor összehozta őket a sors (a legénység szerint inkább a hormonok). Végül úgy döntöttek, nagy szükség van a tudására; rengeteg könyvet olvasott, mindent tudott a mitológiáról és csillagászatról. Napi szinten ad tanácsokat a kapitánynak és a számvivőtisztnek, egyébként meg van a kapitány szobája mellett egy kis helyiség a számára, tele nagy könyvespolcokkal és megannyi pergamennel – bár ezt csak Charlestól tudta, Leo maga még életében nem járt arra.

Egy csapat közlegény fáradt léptei ütötték meg a fülét nem sokkal később, Leo felült, tekintetével egy megszokott, kedves arcot keresve – tudta, hogy Charlesnak mindig sok dolga van, így azt remélte, a nap végén azért tudnak néhány szót váltani egymással, és ha szerencséje van, akár meg is kérdezheti pár dologról.

A sötétbőrű legény izzadtságtól csillogva indult meg volna a hajótér vége felé, ahol az ágya volt, ha nem pillantja meg a kis újoncot.

–        Leo – üdvözölte egy halovány mosollyal.

–        Szervusz Charles! Végeztél mára?

–        Nem biztos – sóhajtott fel. – Lehet, hogy még le kell váltanom Tysont mire a Kapocs-szigetekhez érünk. Csak pár óra, de már alig áll a lábán a hegyomlás.

–        Értem. Csüccs le! – invitálta a megszokott, pajkos vigyorral. – Nagyon fáradtnak tűnsz.

–        Az is vagyok, te jóságos ég! – Hátradőlt, lehunyt szemmel feküdt a kemény ágyon. – Az utóbbi napokban mindannyian halálra dolgozzuk magunkat. Tudod, mondanám, hogy Jackson túlhajszol minket, de se bírja a tempót. Viszont mindannyian tudjuk, hogy nem csak mi találtuk meg a jelet, más kalózurak és fenik a fogukat az örök sikerre.

–        Szóval, hova is tartunk?

Charles egy pillanatra körülnézett, hogy nem fülel-e senki.

–        Az Óriások Öblébe. Sok sok évszázadnyi nagy ember kincse hever a mélyben, de nem ez a legfontosabb; valahol, egy barlangban van egy tó, melynek a vize fénylik, mint az arany, és amelyik tengerész megfürdik benne, azt kijátszva a halált évtizedekig siker és hatalom kíséri útján.

–        És ti ezt elhiszitek?

–        Az utóbbi években nagyon ránk járt a rúd… azt hiszem, Jackson kapitány már mindent elhisz, csak hogy megmentse, ami maradt. – A fiú hangja egyre elhaltabb lett, nem igazán volt ínyére a múltbéli tragédiák emléke.

–        És hogy érted, hogy kijátsszák a halált? – terelte a témát Leo.

–        Elvileg már ahhoz is ki kell játszani, hogy az ember odajusson. Amikor az a valaki megfürdik benne, a Halál ura megkegyelmez neki, és ígéretet tesz, miszerint a közeljövőben csak a legszélsőségesebb esetekben ragadja el őt.

–        Szóval valamiféle halhatatlanság is ez, nem?

–        Nem igazán. Mindennek ára van, és megmondom Leo, el sem tudom képzelni, Percy mit fizetne később azért a mártózásért.

Elgondolkoztató csend nehezedett mindkét fiú vállára. Ami azt illeti, mindenki kifejezetten kedvelte a kapitányt, aki teljesen korrekt és emberi volt, már amennyire egy kalózt lehet annak nevezni – Leo szíve kőként terpeszkedett mellkasában, ha bele kellett gondolnia, miféle szenvedéseken megy majd keresztül a zöldszemű vezetőjük a küldetés vége után. Talán az egész legénység a hajóval együtt odavész? És a vitorla majd ugyanúgy kisodródik a partra, új gazdát keresve?

–        Ne rágódj rajta, Leo. Pár órán belül kikötünk, szerzünk élelmet és vizet, és talán még szerszámokat is lophatunk, ha bütykölni akarnánk.

Leo szeme az utolsó mondattól felcsillant. Charles ezután elment a saját ágyához, és ahogy látta, nem sokkal később már horkolt is a többi azonos rangú fiúval egyaránt.

A fiú viszont nem tudott pihenni, akármennyit is kellett aznap pakolnia, akármennyire is sóvárgott még egy falás cipóért, egyszerűen képtelen lett volna egy helyben maradni; fel is pattant, s kitámolygott a fedélzetre, aminek sötét deszkáit a lemenő nap már kezdte bearanyozni.

Felült a korlátra, és onnan nézte a távolban lévő, apró szigeteket, melyek lassacskán közeledtek. Szegény Charles nem sokat fog tudni pihenni, ha ilyen hamar kikötünk – gondolta magában.

–        Hogyhogy nem pihensz?

Leo ijedtében majdnem belepottyant a vízbe ahogy kibillent egyensúlyából, mire pedig visszaszerezte azt, kíváncsian fordította fejét a hang irányába; Rachel Elizabeth Dare szeplős arca köszönt vissza rá.

–        Nem vagy fáradt? – tett fel megint egy kérdést, miután Leo sokáig hallgatott.

–        Ja, izé, de, azt hiszem egy kicsit. De nem tudok pihenni.

–        Hát aztán…?

–        Nem tudom. Gyakran van ilyesmi, hogy mindenem fáj, de az agyam mintha még teljes erővel hajtana.

–        Afféle művész vagy, hogy így cikáznak a gondolataid? – vonta fel a szemöldökét.

–        Művész? Dehogy! – kuncogott. – Nem, Miss Dare, az én fejemben inkább számok és gépek járnak, mint festékpacnik és szép szavak.

–        Kár.

–        Kegyed gondolom behódol az ilyen hobbiknak – Leo nem tudta, hogyan szólítsa Rachelt. A fedélzeten lévő többi nőt mind a keresztnevén szólította, hisz ők is ugyanúgy nadrágot hordtak és harcoltak, azonban Dare-t még nem látta harcolni, sem más tevékenységet csinálni mint a szárazföldi úrihölgyek.

–        Nem kellenek az ilyesmi formalitások – hadarta el, mintha gondolatot olvasott volna. – De igen, a szabadidőmet rajzolással töltöm ki. Igazából most is rajzolni jöttem ki…

Leo megpillantotta a lány kezében lévő elnyűtt, szebb napokat is látott noteszt.

–        Megnézhetem? – bökött a tárgy felé.

–        Csak nyugodtan. – Rachel azzal a mozdulattal kinyitotta a korláton a füzetkét, és Leo felé csúsztatta.

Nagyrészt különleges lények, tárgyak és emberek; a legénység tagjai szerepeltek benne, hol fekete-fehéren, hol tintával, hol pedig egészen színesen. Az első oldalon már egyből Jackson kapitány szerepelt, csupa kék és zöld színnel ábrázolva, csupán egy szakadt inget és bő nadrágot viselve. Leo nem akart személyes ügyekre térni, szóval csak illedelmesen egyből továbblapozott. Voltak ott még csillagképek, gyertyák, ruhák, és még több rajz Percy-ről, viszont ami igazán megfogta, azok a különféle fegyverek és szerkezetek voltak.

–        Ennek itt párhuzamosnak kéne lennie – nézett a rajzra. – Egyébként nem működhetne megfelelően hosszú ideig. Uhm… kaphatok egy ceruzát? – Rachel csak szótlanul a kezébe adta, és hagyta, hogy Valdez végezze a dolgát. – Ha pedig ennek a görbülete itt, kisebb, akkor sok anyagot és időt is spórolunk meg.

–        Hű. Hát, köszönöm szépen a segítséget – pislogott megilletődve.

Még egy darabig rajzolgattak, nézték a lemenő nap utolsó sugarait, aztán pedig már azon kapták magukat, hogy Jackson kapitány parancsokat adott a kikötésre.

x x x

A kocsma közvetlenül a kikötő mellett volt, megfordult ott mindenféle nép, kalóz, úrihölgy, bandita, boszorkány, amit csak az ember el tud képzelni –  Percy Jackson kapitány mágikus kölykökből álló legénysége már törzsvendégnek számított.

Aznap viszonylag meg volt telve a hely, az alkohol semmivel össze nem téveszthető illata töményebb volt, a muzsika hangosabb, és a vendégnép annál inkább bajosabb. Percy belépve csak annyit tudott remélni, nem hagyják olyan állapotban az italozót, mint legutóbb, nem akarta a legénységgel másfél héten keresztül súroltatni a maradványokat a hajóról…

Miután a tiszteket dolgukra küldte még odakint, ő és Annabeth a pulthoz telepedtek le.

–        Nocsak-nocsak, hát még titeket is látni errefelé? – kurjantott rájuk a csapos. Széles mosolya mögül kivillantak megsárgult, csálé fogai, Annabeth pedig automatikusan hátrált egy lépést. – Sok mindent beszélnek rólatok…

–        Ez általában így van, Berl – pillantott rá Percy.

–        Ó nem – ingatta fejét. – Azt rebesgetik, ki akarjátok játszani a halált, hogy eljussatok az Öbölbe.

–        Azt is rebesgetik, hogy kibírok egy hetet rum nélkül. El kéne dönteni, melyik az igaz, nemde? – Percy szemeiben a fáradtság ellenére nevetőráncok gyűrődtek, mire Berl csak odatolt kettejük elé egy-egy poharat a mennyei nedűből.

–        Sokan a nyomotokba akarnak eredni.

–        Megpróbálhatják. De az Árapály a legjobb hajó az óceánon.

–        Amin átok ül… De te, Jackson, és a bandád örökös keringőt jártok a végzettel, én mondom, a vesztetek közelebb lesz, mint gondolnád.

–        Nem, ha az Öbölbe érünk – vágott közbe Annabeth élesen, akinek nem volt türelme a rejtelmes csevejhez.

–        Ha, az Öbölbe értek – ismételte meg Berl. – Viszont hogyan terveztek elbánni magával a Halállal?

–        Igen Percy, hogyan terveztek elbánni a Halállal?

Mindhárman a hang felé fordultak, amely egy tetőtől talpig feketébe öltözött, sápadt fiatalember felől érkezett.

–        Di Angelo. – Percy hangjában annyi lelkesedés volt, mint a poharában rum.

–        Ismered? – Annabeth gondolkodás nélkül lépett eggyel közelebb a kapitányhoz.

–        Szellemkirály. – A kocsmáros suttogva ejtette ki a nevet, majd abban a pillanatban sarkon fordult és egy másik vendéghez ment.

A szőkehajú kalóz végignézett a srácon. Egyidősek lehettek, mégis volt benne valami hátborzongató, melytől az egész lénye ősinek és hatalmasnak tűnt, noha a fekete bakancsa és vállig érő kormos tincsei elsőre nem tűnt túl rémisztőnek.

–        Ó, az nem kifejezés – vigyorodott el az idegen. – De ami múlt, elmúlt, minek is beszéljünk róla? Engem most csak az érdekelne, miként tervezitek befejezni a küldetéseteket.

–        Úgy, hogy te nem ütöd bele az orrod?

–        Jackson, kedvességed melengeti szívemet – kapott mellkasához gúnyosan. – A sors ajándéka, hogy ma összefutottunk.

–        Vagy az informátoroké – jegyezte meg Annabeth felvont szemöldökkel.

–        Nincs sok különbség – legyintett Nico. – Van egy ajánlatom számodra, Percy.

Hosszú, sápadt arca és beesett szemei hirtelen nagyon is komoly fényt vetettek, úgy tűnik, megunta a viccelődést, és láthatólag Percy is vette a lapot, leült a fiú mellett üresen árválkodó székre, Annabeth-t pedig otthagyta tétlenül.

–        Megint megkérdezem, drága jó régi barátom; hogyan tervezed kicselezni a halált?

–        Én leszek a csali. A halál megpróbálhat elragadni, de nem fog tudni teljesen amíg a tengerben vagyok.

–        Biztos vagy benne?

Nico arca a beszélgetés előrehaladtával teljesen megváltozott, Annabeth csak meglepetten pislogott maga elé, ahogyan ránézett a kalóz komor, már majdhogynem aggodalmas arcára.

–        Nem. – Percy idegesen kapta el tekintetét Nico sötét szemeiről.

Annabeth úgy döntött, nem hajlandó a továbbiakban részese lenni a párbeszédüknek, dühös volt a kapitányra, amiért erről még őt sem tájékoztatta, felszegzett állal és megnyújtott léptekkel hagyta el a kocsmát. A két srác csak egy fél pillanatig nézett utána, majd visszafordultak egymáshoz.

–        Mi az ajánlat?

–        Te vagy a legjobb tengerész, akit csak ismerek. Az én embereim pedig… fogalmazzunk úgy, értünk a világ sötét és misztikus dolgaihoz, viszont nem tudunk hajózni. – Nico egy kisebb csoportosulás felé intett, a sarokban öt velük egykorú beszélt egymással elmélyülten, karjukon bíbor kendő és tetoválások sokasága. Percy tekintetét elkapta egy szőke, izmos, viharkék szemű fiú, a kapitány pedig azon nyomban visszafordult Nicóhoz.

–        Nem nagyon állnék össze velük – méregette a csapatot továbbra is.

–        Nem nagyon van más lehetőséged. Elhajózol egyedül, és amikor az Öböl kapuiban a halál ott vár majd, egy „talán működik” elég kevés lesz. Nem csak a saját életed, de a legénységedet és a hajódat is kockára akarod tenni? Vagy nem lenne egyszerűbb, ha szimplán Árapály plusz hat embert vinne el odáig, akik majd segítenek neked?

–        És neked ebből mi is a hasznod?

–        Nagyszerű társaságban leszek – paskolta meg a fiú vállát, és egy pillanat erejéig a gúnyos, játékos mosoly visszakúszott arcára, majd olyan gyorsan is olvadt le róla. – Természetesen mi is megfürdenénk.

–        Értem – bólintott elgondolkozva. – Már eleve letértünk az útról, mert kifogytunk mindenből, és sok időbe és halálba telhet, mire újra megtaláljuk.

–        Az utóbbi úgy jár a nyomunkban, mint ember mögött az árnyék, szerintem megoldjuk – húzta ki magát.

Pillanatnyi csend telepedett rájuk, Percy egészen odáig elsötétült tengerzöld szemei most csillogtak, ahogyan a másikra nézett.

–        Semmit nem változtál.

–        Te sem, Jackson – mosolygott vissza rá. – Még mindig tele van a legénységed fura alakokkal?

–        Fura kapitányhoz fura matrózok kellenek, nem?

–        Fura kapitányhoz meg annál is furább társ. – Nico lepattant a székről, csontos kezét, rajta megannyi gyűrűvel Percy felé nyújtotta. – Gyerünk Jackson, sok dolgunk van még…