Cenzúra - 1.

Sziasztok! Először is, sajnálom, hogy ennyire rendszertelenül jön friss iromány, próbálok gyakrabban, de kevesebbet írni, és nem havonta egyszer előállni mégígysemelégsok oldallal :D Az a baj, hogy mostanában inkább több részes, hosszabb dolgokat írok és tervezek, aminek noha megvan az eleje, nem akarom kirakni, amíg be nem fejezem. Nos, most ezt kirakom, azt remélve, hogy amint újra hatalmába kerít a Star Wars láz, befejezem a második fejezetet. Jó olvasást!

• Fandom: Star Wars
• modern!AU
• nincs korhatár emo lil shit Kylo Ren filozofálásaira egy Panic! at the disco szám felett, chill
• inkább a Reylo barátságra fókuszálnék későbbiekben, de azért na, kiírom, hogy R e y l o

Ben

Ben megesküdött rá, hogyha az osztályfőnöke megint előhozza a családját, legközelebb csak szó nélkül feláll, és kisétál a teremből. Még lejjebb csúszva a padban tovább kémlelte a tornapályán csillogó pocsolyákat, amik jelen pillanatban határozottan érdekesebbnek bizonyultak, mint a tanár úr szentbeszéde. Teljesítmény, eredmények, méltóvá válás a múlthoz. Aztán már az is jó sokat segít, hogy a szülei emailt írnak az ofőnek. Tök mindegy.

Az óra végén villámsebességgel (de egyáltalán nem feltűnően) hajította be fekete oldaltáskájába a tankönyveit, és robogott a kijárat felé abban a reményben, hogy elkerülheti a bájcsevejt.

– Mr. Solo.

Hát ez sem jött össze. Enyhén összerezzent a halk, rekedtes hangtól, mire lassan megfordult tengelye körül. A férfi rosszallóan magasodott fölé, csak úgy árasztotta az öregszagot.

– Nem vagyok megelégedve a teljesítményével.

– Elnézést – mormogta kedvtelenül Ben.

– Nem nézem el – csapott le a lehetőségre. – Tegyen ellene.

– Mi a probléma az átlagommal?

– Nem feltétlenül az átlagáról beszélek.

– Akkor?

– Ne feleseljen! – Csontos ujjaival a halántékát dörzsölte, ahogyan pedig nekitámaszkodott a tanári asztalnak, az egész üres terem belezendült. – Meg tudná mondani, mennyit tesz az osztályközösségért? Lehetséges, hogy idén már nélkülöznünk is kell a szolgálatait, mint DÖK képviselő, ha ennyire felsőbbrendűnek érzi magát a többiektől.

Ben lángoló tekintettel hallgatott, mire Snoke tanár úr rosszallóan rázta meg a fejét. Visszaült a székébe, néhány papírlapot vett maga elé, mintha sokkal fontosabbak lettek volna.

– Az átlaga jobb volt, amikor jobban kivette a részét a csapatmunkából, Mr. Solo. – Játékosan húzogatta a piros tollát a gyűrött lapokon, a búcsú szavait mondva. – Hallott már a mentális stabilitásról? A szülei felettébb aggódnak miatta.

A fiú köszönés nélkül távozott.

Mentális stabilitás, hogyne!  Ben Solonak az ég világon semmi baja nem volt.

Az iskola széles, szürke folyosóin lehajtott fejjel vágott végig, kikerülve a kávéautomaták mellett kígyózó sorokat, és egyéb, kilencedikesnek gúnyolt szerencsecsomagokat. Miközben a nadrágzsebéből bányászta elő az alaposan összegubancolódott fülhallgatóját, az udvar felé indult meg. Kilépve a tűző napra épp hogy bekapcsolt volna egy MCR számot, amikor valaki oldalba bökte.

A vöröshajú kedvtelen fintorral nyújtotta felé az automatás fekete teát. Ben habozás nélkül elvette a forró poharat, és lustán az épület barnás falához támaszkodott.

– Mit mondott? – Hux a jobbján kémlelte az eléjük terülő tornapályákat.

– Azt, amit mostanában mindig.

– És természetesen nem fogadod meg – fűzte hozzá fintorogva.

Ő és Ben majdnem minden nap, minden ebédszünetben kint tébláboltak, és együtt utálták a világot, noha egymáshoz ritkán szóltak a sértegetésnél többet. Gyakran barátságnak volt titulálva kettejük viszonya, az igazat megvallva javarészt olyanok jóvoltából, akik nem is ismerték őket (egyszóval mindenki).

Ben igazából nem is tudta volna pontosan megmondani, miért keresi a vörös társaságát. Tény, senki más nem állt szóba velük, és nem szerették fenttartani a választási lehetőség látszatát, de mégis valahol mélyen nem utálták a világot, amiért kénytelenek együtt lógni.

Ami azt illeti, a párosuk eléggé beleivódott a köztudatba; a vörös hajú, mogorva végzős, tetőtől talpig feketében, furcsa zoknikban, kinek a táskájából macskaeledel hullik, és a hosszú, fekete hajú, bakancsos, szaggatott farmeres fiú, akikből már külön-külön is épp eléggé árad a cigarettafüst és kávé illata.

Ben ivott egy kortyot az automatás italból, amikor a mozdulat közben megakadt.

– Hogyhogy nem kérted el az árát? – kérdezte összevont szemöldökkel osztálytársát.

– Már korábban kivettem a pénztárcádból – bökte ki Hux, rá sem nézve.

– Szarházi – mormogta suttogva. – Legalább a maradékot cigire költötted?

– Millicentnek vettem belőle kaját.

– Imádom, hogy azt a dögöt kapásból tízszer annyira tartod, mint engem.

– Ez csak természetes – von vállat. – Majd ha te is olyan intelligens és szép leszel, mint Millicent, talán lecsökkenhet az a tíz mondjuk egy kilenc és félre.

Armitage komoly arckifejezéssel pörgetett lefele az Instagramon, de látszólag semmi érdekfeszítőbe nem ütközött. Egyébként a fiókjának természetellenes rendezettsége minden arra tévedőt meghökkentett – témák, színek, helyszínek, mind-mind kizárólag hármasával csoportosítva, szigorúan négy naponként publikálva. Bennek is volt instája. Igazán nem volt sok különbség, attól eltekintve, hogy Kylo épületek és öt dolláros kávék helyett random porcicákról, kiürült almaleves flakonokról, és vívóedzésekről készített képeket rak ki, úgy havonta egyszer.

– Ha Mr. Hillard megint bealszik a tanáriban és nem jön be órára, jössz könyvtárba? – kérdezte hirtelen Armitage, azonban figyelme nagyrézét még mindig a közösségi oldalnak szentelte.

– Ma már lesz edzésem – rázta meg a fejét Ben. – Tanulni akarsz?

– Nem, nokedlit szaggatni – vetett rá egy lekicsinylő pillantást. – Egy hónap van hátra a vizsgáig.

– Igen, ezért nem tanulunk még rá.

– Emlékeztess rá, hogyha akár egy bekezdést is elkérsz a tételeimből, gyújtsalak fel.

– Szerintem nem lesz szükséges…

Ben és Armitage még együtt visszaszenvedte magát az első emeletei szekrényekhez, majd egy rettentő érzelmes búcsú (Remélem elüt az iskolabusz!) után a fekete loboncos fiú a tornaterem irányába sietett. Az öltöző, ahova szokás szerint lehajította cuccait, állatkert módjára bűzlött, és félhomály uralkodott az ablakot kitakaró ruhafogasoktól.

Az edző – bevett szokása szerint – még az első alkalomra is késve érkezett, ledarálta az újaknak az alapvető szabályokat és elvárásokat, majd mindenkit elküldött bemelegíteni.

Ben számára talán az a tornateremben töltött másfél óra volt a legmagányosabb szakasza a napnak. Nem beszéltek hozzá feleslegesen, az egyetlen ember, aki az öt méteres körzetén belül tartózkodott az ellenfele volt. Még akkor sem lehetett ennyire egyedül, amikor hazaért – a szülei visszavonult katonák voltak, nem volt semmi dolguk hétköznap délután. Bennek volt saját szobája ugyan, de attól még hallotta a ház papírvékony falainak köszönhetően mások jelenlétét – és nagyon nem kedvelte.

Miután mindenki kellő mennyiségű kört futott, Mr. Lang mindenkit párokba állított a sima kardvíváshoz, mivel viszont páratlan volt a létszám, egy tizenegyedikeshez ő maga állt be, Bentől eggyel jobbra.

Harrison Lang a fiút mindig is valamiféle vékony, hajlékony növényre emlékeztette. Sovány alkatával úgy védett ki támadásokat, mintha koreografálva lenne, mégis minden mozdulata kiszámíthatatlan.

Ben megkapta az egyik évfolyamtársát, egy pillanatig rossz érzés fogta el, amiért nem tudta volna megmondani a nevét. Amikor először elé állt, nem gondolta volna, hogy ekkora kihívást fog jelenteni számára. Alacsonyabb, és valamivel testesebb volt Bennél, mégis sokkal inkább vált ez előnyére a küzdelem előrehaladtával, mint hátrányára.

Szeme sarkából látta, hogy a mellette balra lévő pár már abbahagyta, és őket vizslatta. Nem néz senki – rivallt rá saját magára, és csak még jobban belelendült. A sötét bőrű fiú egyre csak fáradt, támadása pontatlanokká, rosszul irányzottá váltak, Ben a végén figyelemre méltó győzelmet aratott.

Izzadt kezét a földön lihegő társának nyújtotta, a teremben már csak pár kard távoli, éles ütközése hallatszott, a környezetükben viszont már minden tekintet rájuk szegeződött.

-         Nagyszerű kezdés, Ben – törte meg sziporkázva a csendet Mr. Lang. – Te is jól csináltad, Finn – kapott észbe rögtön.

Még kétszer cseréltek párokat, Ben egyszer maradt alul, a másiknál pedig túl könnyen nyert. Lang természetesen a kilencedikesekkel és az idén érkezettekkel foglalkozott főleg, így a fennmaradó időben szabad gyakorlást adott ki feladatként. Páran kötélmászással szórakoztak, Ben először csatlakozni kívánt hozzájuk, de inkább csak elvonult a  terem végébe erősíteni.

Egymagában húzódzkodott. Hallotta, hogy néhány évfolyamtársa nem túl messze felé pillantva sugdolózik, majd amikor a fiú egy árva minutumra feléjük kapta a fejét, rögtön el is fordultak. Nyilvánvalóan róla beszéltek, azt is sejtette, hogy a szokásosról – Ben Solo riasztó, depis, emós, rossz ízlése van, egy hülye különleges hópihe, összességében egy rohadt fura srác. Ben Solo valóban egy rohadt fura srác volt.

Az edzés végül sokkal hosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában lehetett. Az öltözőben fáradtan vetette le a szétizzadt ruháját, és hallgatta egy Rian nevű fiú eszmecseréjét valakivel, mintha ő is a beszélgetés része lett volna. Odakint az ég alja már jócskán narancssárgás fényekben habzott, de még egy kicsit messzebb volt a naplemente.

Ben az edzőtáskájának pántját szorongatva sietett le az iskola barna, idegesítően szabályos épülete előtt terülő lépcsőkön, tekintetével az annak aljánál lévő, mozgalmas utat kémlelte, majd a buszmegállóra nézett – sehol egy ember, ergo, sehol egy busz a közelben.

Határozottan érezte valaki tekintetét a hátán. Azért tűnt fel neki olyan hamar, mert nem volt hangzavar, ami azt a bizonyos társaságot olyannyira jellemezte. Hátrafordult, de a lépcső tetején már csak egy alacsony árnyékot látott elsuhanni.

Fél óra múlva lépte át a házuk küszöbét, már a szűk, képekkel teleaggatott előszobából is érezni lehetett az odabentről áradó sült csirke illatát.

– Ben, te vagy az? – kiabált ki az anyja a konyhából. – Mindjárt kész a csirke, éhes vagy?

– Igen! – Lerúgta magáról a bakancsot, a táskájával együtt pedig felrobogott az emeletre. – Fél perc és jövök!

A szobájába érve lehajította a hátizsákot az éjjeliszekrény mellé, még egy darabbal bővítve a csodálatos rendetlenséget, majd az íróasztalon heverő, matricákkal teleragasztott laptopját felkapva ment le az étkezőbe.

Hülyeség volt azt gondolni, hogy egy étel illatától megváltozik egy szoba külseje, de Benben rendszeresen keltett ilyen érzést. Az étkezővel egybenyitott nappali és konyha alapjáraton is úszott a bézs, barna, és egyéb meleg színekben, azonban igazán otthonosnak és kényelmesnek a fiú csak ilyenkor érezte. Ekkor tényleg élet sugárzott a vörös kanapékból, a képkeretekből, és a hatalmas könyvespolcokból.

Az asztalfőnél ücsörögve felnyitotta a laptopját, miközben az anyukája leült mellé, két adag tejszínes csirkével a kezében.

– Milyen volt a suli? – kérdezte óvatosan.

– Klassz.

– És az első edzés?

– Jó volt. Lang megint helyretett néhány újat, aztán erősítettünk.

– Az osztályfőnök beszélt veled?

Ben megállt a tumblr-n való lefelé görgetésben, egy pillanatra elidőzött egy nem is annyira érdekes poszt felett, mielőtt egy pillanatra megajándékozta a nőt a szemkontaktussal.

– Nem – mondta végül. – Miért?

Nem volt benne biztos, hogy elhitte.

– Nem érdekes – legyintett könnyedén Leia.

A fekete hajú fiú felszúrt a villájára egy kis adagot, és tovább böngészte a közösségi oldalt, amikor megvillant a tálcán egy kicsi, narancssárga Skype értesítés. Szemöldökráncolva kattintott az ikonra, majd olvasta el a szöveget:

@bluerey hozzá szeretné adni Önt a kapcsolataihoz!